Három kolléga itt hagyott – belarusz sorozatom

Posted by
Bárász Péter
>Három hónap alatt három belarusz műfordító kolléga hagyott áruló módon itt. Mindhárman, velem együtt tagjai voltak a Belarusz Írók Szövetségének, amit a rezsim tavaly feloszlatott.
Jaugen Bjalaszin tegnap lett volna 68, március 10-én halt meg, fehérvérűségben szenvedett, pedig makk egészségesnek tűnt, egyetlen közlekedési eszközt ismert el – a biciklit. Ha nem többszáz kilométerre volt a cél, mást nem is vett igénybe. Egy félresikerült vérátömlesztés vitte el.
Schillert, Freudot, Handkét, Heinét, Dickenst és másokat fordított, ismert esszéista, publicista volt.
A pandémia megritkította találkozásainkat, Szilveszter táján hívott fel utoljára, azt ígérte, hogy nyárra (addigra talán a járványnak is vége lesz) kialakul benne a nagy terv, amiben az együttműködésemre számít. Harmadszor beszéltünk már erről, de nem volt hajlandó megmondani, hogy miről van szó: azt mondta, biztos volt benne: ha megtudom, többé nem fogom őt békén hagyni, hogy csináljuk már, mert olyan remek, érdekes ez a projekt.
Prágában voltam, amikor eltemették.
Mikola Aljahnovicsról kedden írtam egy nekrológot, ővele több közös projektet is tervezgettünk, de akkor jött a harmadik agyvérzése. Az ő temetése után zarándokoltunk el Bjalaszin sírjához Amjalcsuk barátommal, aki már szerepelt a sorozatomban.
Az Aljehnovics nekrológ: Belarusz nyelvész (a nyelvtudományok kandidátusa – 1983), egyetemi docens, költő, műfordító. Holnap temetjük.
1993 – ’95-ben az ELTE vendégoktatója volt, vele kezdődött az a remek szokás, hogy van belarusz oktató Budapesten. Mégpedig Bresztből kerülnek Budapestre a tanárok, jelenleg Sztankevics Larisza látja el ezt a feladatot (az csak véletlen egybeesés, hogy én, a budapesti, pont Bresztben élek).
Mikola egész jól megtanult magyarul, egészen 2020-ig időnként velem gyakorolt, míg én ővele a belarusz tudásomat fejlesztettem. Két éve érte a harmadik agyvérzése, utána még találkozunk egyszer vagy kétszer, de dolgozni már nem tudtunk. Pedig sok közös tervünk volt, ami már sosem fog megvalósulni.
Amikor engem felvettek a Belarusz Írók Szövetségébe, Nyakljajeu mellett ő volt a másik ajánlóm, mégpedig kettős szerepben – saját nevében is, valamint az írószövetségünk Breszt megyei szervezetének mostani betegségééig ő volt az elnöke, így ezt az ajánlómat is ő képviselte. Nem volt velem könnyű dolguk: én voltam az első külföldi, akit így tüntettek ki.
De nem ez a fontos, amit tudni kell Mikoláról. Ady Endre, Szabó Lőrinc, Utassy József, Radnóti Miklós, Tóth Árpád, József Attila, Kosztolányi Dezső, Kalász László, Kassák Lajos – valószínűleg ez nem is teljes felsorolása azon költőinknek, akiket belaruszra fordított. Nem minden fordítása jelent meg nyomtatásban. Az is szerepelt a közös terveink egyik pontjaként, hogy legalább elektronikus formában kötetbe rendezzük magyar fordításait…
Csak Mikola Hvedarovics (1904–1981) fordított hasonló mennyiségben magyar verseket belaruszra, főleg Petőfit, de az ő költőnek is, műfordítónak is elég gyenge volt. De Aljahnovics barátom tette a legtöbbet a magyar költészet megismertetéséért Belaruszban. Hálás köszönetet érdemel tőlünk. Legyen neki könnyű a föld.
Szerzs Minszkeviccsel (1969.02.12. – 2022.06.08) alig ismertük egymást, de egyetlen találkozásunkkor rögtön tényként közölte, hogy éppen nagyon be van fogva, de két-három év múlva együtt el fogunk menni valamilyen belarusz üdülőhelyre: muszáj Rejtő Jenőt belaruszra fordítanunk. Persze, hogy nem mondtam, nem is mondhattam nemet. Ő volt az első itteni ismerősöm, aki tudta, hogy kicsoda Rejtő. Körülbelül akkor jött volna el közös munkánk ideje, amikor beütött a Covid. Először csak különböző korlátozásaival találkoztunk, aztán szépen el is kaptuk, először ő, kétszer, majd pedig én is. A harmadik támadás szövődményeibe halt bele 53 évesen. Ma temetik, nem tudok ott lenni.
Harminc éves korában olyan teljes(!) belarusz fordítást csinált Adam Mickiewicz Ősök című hatalmas drámai költeményéből, hogy annak a lengyel és belarusz irodalmi világ azóta is csodájára jár. Pedig nem is biztos, hogy ez volt a csúcsteljesítménye.
Ráadásul sokan „csak” mint kiváló énekest és rock-zenészt ismerték.
Nem megy ez így, hogy az ember csak tervez, tervezget, aztán majd egyszer, pl. amikor megszállja az ihlet, akkor megvalósítja, amit kigondolt. Isten másképp végez. Muszáj felvennem a tollat, ott, ahol letettem.
Tart, sőt egyre durvul a háború. Akár otthonról, akár itthonról nézem – a szomszédban dúl. Ilyenkor hallgatnak a múzsák. De nem tehetem, hogy ne én legyek az erősebb: folytatom. Mikola és a másik két szörnyű, nagyon korai haláleset kényszerít. Aljahnovics nekrológja volt a megtérésem jele.
Forognak fejemben a gondolatok, még nem tudom, hogy mi következik, csak azt tudom, hogy már sosem lesz úgy, ahogy a „békeidőben” volt. Mindazonáltal egyszerűen kötelességemnek érzem, hogy folytassam a belarusz irodalmat/kultúrát ismertető sorozatomat.

Természetesen az ukrán vonalat már nem engedem el, eddig három fordításom jelent meg ebben a témában (ill. jön még a Kalligram Háború [áthúzva] című számában). Van még a tarsolyomban néhány magamból ki nem írt emlék, aminek nincs irodalmi vonatkozása, inkább szovjet vagy posztszovjet, vagy az se. Azok, amelyek annak idején kimaradtak az „antedatált napló” fészbuk írásaim sorából. De ezeket is most majd be kell pötyögni a gépembe és kiposztolni, amíg bírom a klaviatúrát.

Címkép: Aljahnovics