Egy másik miniszter a tudomásunkra hozta, hogy nagyon kicsi fizetésemelést lát csak reálisnak számunkra – számunkra, akiknek a kezdetben felajánlott életpályamodell helyett az utóbbi tíz év valósága az egyik legalacsonyabb jövedelmű diplomás pályát hozta el. Az utóbbi hetek megaláztatásának emlékezetes része marad, ahogy az új munkakörébe belecsapó belügyminiszter tudatta velünk, hogy magunknak kell kivívnunk a társadalom tiszteletét, amit ezek szerint eddig elmulasztottunk.
A legújabb fejlemény, hogy tavaszi mozgalmunkért elégtételt véve a parlamenti többség a használhatatlanságig korlátozta a sztrájkjogunkat, illetve konkrét szankciókkal fenyegeti a polgári ellenálláshoz esetleg folyamodó magyar pedagógusokat. Ezeket a jogszabályokat a frissen megválasztott, a családok sorsát egyébként annyira a szívén viselő köztársasági elnök rögtön ellenjegyezte.
Mivel azonban tényleg minden jogszabályi lehetőségünket megvonták az elégedetlenségünk kifejezésére, nem marad más választásunk, mint egzisztenciális kockázatok árán is a polgári ellenállás eszközéhez nyúlni. A közkeletűen polgári engedetlenségnek nevezett, Magyarországon ritkán alkalmazott eszköz esetünkben a következő lehetőségeket tartalmazza:
1. A tanórák megtartásának megtagadását,
2. minden iskolán kívüli, eddig tanárok vezette programoktól való távolmaradást,
3. az érettségiztetés megtagadását,
4. minden adminisztratív teendőnk (pl. naplóvezetés, bizonyítvány hitelesítés) felfüggesztését.
Mi arra tettük fel az életünket, hogy diákjaink álmaiból és páratlan tehetségéből egy szabad, gondolkodó és eredményeire méltán büszke nemzet épüljön fel. Erre azonban addig nem kerülhet sor, amíg a növekvő árak között alig élünk meg a fizetésünkből, amíg a legjobbjaink külföldre kényszerülnek, amíg méltóságunkat, önbecsülésünket, a boldogulásba vetett hitünket a rendszer napról napra két lábbal tiporja.
Az a rendszer, amely a tanári pályavállalást a fiatalok számára ellehetetleníti, minden magyar rosszakarója. Az a rendszer, amely a tanárokat megalázza, kizsigereli, szegénységbe taszítja, a valósággal és az igazsággal kapcsolatban félrevezeti a polgárokat, sőt nem áll távol tőle, hogy akár szembe is fordítsa a társadalmat a tanárokkal, nyilvánvalóan nem szolgálja a nemzet érdekeit. Az Illyés alulírott tanárai ebben a véleményben osztozva követelik a kormánytól, hogy gyökeresen változtasson a tanárokkal szembeni politikáján, és kezdje el helyrehozni az oktatási rendszerben eddig okozott károkat. Az oktatás nemzeti ügy, a károkozás benne hosszú évtizedekre kihathat és generációk életét rombolhatja. Sürgős cselekvésre van szükség, amihez a társadalom támogatását kérjük!
Árendás Péter, Balogh Anna, Balla Gabriella, Bankó Melinda, Becz György, Bothné Faragó Zsuzsanna, Bucsek Dorottya (tanárjelölt), Budáné Veszi Mária Terézia, Demszky Anna, Egri Gyula, Füleki Zsombor (tanárjelölt), Gál Zsuzsanna, Gelencsér Gabriella, Gruberné Szilágyi Ágota, Gyeskó Ágnes, Haraszti Klára, Heitzmann Ildikó, Héjja Ágnes, Hertner András, Hulé Brigitta, Imre Szilvia, Inges Zsófia, Insperger Katalin,
Jordán Helén, Karlik Zsuzsanna, Károly Ildikó, Katrus Tamás, Keresztes Emília, Keresztes Miklós, Kesjár Erika, Klotz Miklós, Koós Nikolett (tanárjelölt), Kun Dániel, Lantos Mária, Lukácsiné Lehota Edit, Maksai Kinga, Maschefszkyné Kása Gabriella, Meinczinger Szilvia, Németh Eszter, Pelényi Rita, Péterffy Zsófia,
Petruska Magdolna, Pikler Éva, Sallai Gabriella, Sándor László, Schafferné Varga Judit, Somogyi Zsófia,
Süket Erzsébet, Szabó Tánya, Szakálné Gulyás Katalin, Szép Adrienn, Szerencsés Krisztina,Tollner József,
Tóth-Pozsonyi Enikő, Vadász András, Vajda Péter, Verebélyi Marianna, Vereckei Noémi, Zsolnainé Harczi Ildikó