Molnár Beáta halála – saját halál

Posted by
Parászka Boróka
>Egyre több érdeklődő üzenetet kapok, hol vagyok, miért hallgatok?
Sem kedvem, sem képességem egyenként, személyesen válaszolni most senkinek, bár tudom, illene.
Molnár Beáta meggyilkolása után nem tudom, hogy lehet-e, kell-e még nekem újságot írni?
Meg akartam írni ezt a dilemmámat Horváth Kovács Szilárd kollégámnak, akivel sokszor több témán, ügyön együtt gondolkoztunk. Mire a magánlevél megszületett, Szilárd nyilvános posztot írt: nem ír többé újságot. Úgy látszik, ha következetesen és tisztán gondolkodik az ember, erre a következtetésre jut.
Több mint két évtizede vagyok újságíró, és ezalatt a két évtized alatt egyetlen pillanatig sem ringattam magam abba az illúzióba, hogy bármiféle közvetlen, direkt haszna lenne a sajtónak. Olyasmit gondoltam, az igaz, hogy hosszú távon, a társadalmi tudat mélyrétegeiben változik valami, vagy egyértelművé és tisztává válik, ha módszeresen dolgozunk a kimondott szavak tisztaságán, a leírt mondatok logikáján. És legfőképpen a nyomrögzítésen, a tények leltározásán. De ez inkább a reménytelenség belátása volt, mint ígéret. Ezzel a reménytelenséggel együtt dolgoztam végig az elmúlt húsz évet, és mindennap ezzel a reménytelenséggel együtt éreztem azt, hogy van miért.
Mostanra ez a reménytelen kitartás is odalett.
Miért a Molnár Beáta halálával? Annyi újságíróként végigélt, végigdokumentált veszteség és halál után?
Ez a halál – Nádas után, szabadon? – saját halál. Annyira kéznél volt minden tény, minden fogalom, minden tudás ahhoz, hogy ne következzen be. És mégis.
Nem lehet nagy történelmi kataklizmákra fogni, távoli politikai döntésekre, társadalmi kényszerekre. Nagy képletekre. Ismeretlenekre. Ez az, aminek látszik. Halál, testközelben.
Mindennap többször elmegyek Molnár Beáta sírja mellett, a jeddi temetőnél elhaladva.
Mióta itt élek három nőt gyilkoltak meg itt. Leszúrták, agyonverték, megfojtották őket.
Nem különleges vidék. Minden peremvidék ilyen.
Nem is különleges pillanat. Mindennap láthat méltánytalanságot, igazságtalanságot, erőszakot, halált az, akinek szeme van a látásra, füle a hallásra. Aki újságíró.
Láttam is sokat. Mindennap. Éjjel. Verést, csicskáztatást, csalást, lopást, hazugságot.
Most azonban, már nem tudok tovább lépni.
A hír, hogy Molnár Beátát megölték, néhány hét alatt elkopott. Ilyenek a hírek. Mindenki elmondta, leírta az ilyenkor szokásos – őszinte, érthető – közhelyeket. Újabb történetek követelik maguknak a figyelmet. Újabb hírek. Lesz még egy tárgyalás majd, egy ítélet, még néhány hullámnyi felháborodás. Aztán megyünk tovább mindannyian.
Így, a jeddi temető mellett naponta elhaladva, ez már nem olyan könnyű. És nem is tűnik észszerűnek. Mégiscsak egy konkrét sír, benne egy konkrét test. Történt vele, ami történt. Erről még lehetne, kellene talán írni. Hogy mi történt azzal a testtel. Ki bírja elviselni ezt? Túl az eufemizmusokon, a közhelyeken, az önvédelmi reflexeken? Nem tudom.
Kerékpárral vagy gyalog megyek a jeddi temető mellett. Éget a nap, az erős fény. Nincsenek erre árnyak. Sötétség délben.
Ma még legalább négyszer el kell mennem a Molnár Beáta sírja mellett.
És elfogok.
És holnap is.
És holnap után is.

És ameddig még lehet. Ennyire tellik. Vagy ennyivel tartozom.

Címkép: Marosvásárhely Jeddi temető