A győzelem kritériuma

Posted by

Illiberális hegemónia című 2018. novemberi bejegyzésemben írtam az alábbiakat:

Sokszor gondoltam arra az utóbbi időben, hogy „Végre történnek dolgok” címmel meg kellene írni, pontosan miben is mutatkozik meg az a lényegbevágó fordulat, amelyről mindenki tudni vél, csak valahogy senkinek sem sikerült ezt eddig meggyőzően felmutatnia. Vagyis nincs olyan geopolitikai  fait accompli, amely a maga tényszerűségében ellentmondást nem tűrően mutatná, hogy itt megszakadt a világpolitika folytonossága, és valóban valami új, eddig csak puszta lehetőségként felvetett eseménysor vette kezdetét. Trump két évvel ezelőtti választási győzelme akkora meglepetés volt (nemcsak a világban, hanem Amerikában is), és olyan hisztériát váltott ki a (bal)liberálisok és a „never-Trumper” konzervatívok körében,  hogy sokan azt gondolták (én magam is), hogy ez már önmagában egyfajta geopolitikai cezúrát jelenthet. Vagy azzal, hogy Trump – választási ígéreteit beváltva – lényegesen mérsékelni fogja Washington globális katonai és politikai jelenlétét, és – esetleg Putyinnal az európaiaik feje fölött megegyezve – szakít a 2014-es ukrajnai konfliktus óta tartó élesen oroszellenes politikával. Vagy pedig azzal, hogy kiszámíthatatlan természete és politikai tapasztalatlansága folytán belekeveredik valamilyen komolyabb fegyveres konfliktusba Kelet-Ázsiában vagy a Közel-Keleten.

Csak lassan derült ki (számomra is; például itt és itt), hogy Trump elnökségének első két éve alatt a legfontosabb kérdésben – hogy ti. az amerikai dominanciát, a biztonsági és külpolitikai establishment geopolitikai krédójának megfelelően, „minden potenciális ellenféllel szemben” és minden, „Amerika által létfontosságúnak tekintett térségben (azaz: Európában, a Közel-Keleten vagy Kelet-Ázsiában)” fenn kell tartani – csak annyiban történt változás, hogy Washington ezt a mértéket nem ismerő igényt immár az ún. liberális világrend csillogó csomagolását szétszakítva, tehát leplezetlenül próbálja meg érvényesíteni.

Ezt a kérdést világítja meg Berry R. Posen is [Illiberális hegemónia című] 2018. februári esszéjében)[1]. (…)Amit Posen illiberális hegemóniának nevez, az tulajdonképpen nem más, mint leplezetlen hegemónia, vagyis az amerikai nagyhatalmi érdekek kendőzetlen érvényesítése.

Erről most eszembe jut a Limes-kör 1985. november 3-i (vagyis pontosan egy emberöltővel ezelőtti) brassói tanácskozása, amelyen Bíró Gáspár A jog helyzete a totalitarizmusban című előadását hallgattuk és vitattuk meg. Gazsi kulcsmondata így hangzott: „A totalitarizmusban a kényszeralkalmazás mediatív: jogi vagy erkölcsi látszat leple alatt történik, és ideológiailag alátámasztott.”[2] Ennek kapcsán én Thraszümakhoszt hoztam szóba, aki Platón Államának első könyvében azt állította, hogy „a társadalomban és a történelemben csak tiszta uralmi viszonyok vannak – és minden egyéb puszta ködösítés”. Ez a koncepció, amelyet én „a marxi és nietzschei álláspont antik változatá”-nak neveztem, „roppant izgalmas”-nak tűnt akkor számomra. Izgalmasabbnak, mint Szókratész (azaz Platón), aki viszont az „igazságosság”-ból indult ki. Mivel – mondtam – „az igazságosság jegyében álló hatalomban kell keresnünk a jogi látszattal bíró totalitarizmus gyökereit”, nagyon is biztatónak tűnt számomra – és számunkra – a totalitarisztikus hatalomnak „a mai Kelet-Európában és különösen nálunk [azaz Ceaușescu Romániájában] tapasztalható teljesen degradálódott, elértéktelenedett és kiürült formája”.[3] Magyarán: ez már a vég, gondoltam – gondoltuk – akkor.Trump külpolitikája (most maradjunk csak ennél a dimenziónál) – ugyanígy – sokkal üdítőbb és biztatóbb látvány, mint a liberális internacionalisták és a neokonok „igazságos” és „jogos” világuralmat prédikáló ideológiáját képviselő vagy legalábbis felhasználó korábbi adminisztrációk (Clinton, az ifjabb Bush és Obama) már-már végeérhetetlennek tűnő negyed évszázada volt.

Nos, Joe Biden kormányzása igencsak Janus-arcúnak bizonyult eddig a fenti vonatkozásban: egyrészt a trumpi intermezzo után a liberális hegemónia „végeérhetetlennek tűnő negyed évszázad”-ának politikai és ideológiai tradícióját viszi tovább (lásd a „demokrácia” és az „autokrácia” közötti engesztelhetetlen versengés vagy inkább küzdelem középpontba állítását), másrészt viszont Oroszországgal szembeni intranzigenciája és a Putyin által emiatt megindított több szempontból is kockázatos ukrajnai háború miatt egy olyan „lényegbevágó [geopolitikai] fordulat” aktív, bár csupán áttételes résztvevőjévé vált, amellyel „valóban valami új, eddig csak puszta lehetőségként felvetett eseménysor vette kezdetét”.Nem azt akarom mondani, hogy ennek az ördögszekérnek az elindulásához a kompetitorok csapata adta meg az első lökést. De azt sem, hogy véletlenül vagy akaratlanul keveredtek bele. A lényeg az, hogy az ördögszekér elindult.   A geopolitikai  fait accompli, amely a maga tényszerűségében mutatja, „hogy itt megszakadt a világpolitika folytonossága, és valami új, eddig csak puszta lehetőségként felvetett eseménysor vette kezdetét”, nyilvánvalóan az ukrajnai háború.

Robert Kaplan, „a száguldó geopolitikus”, aki az utóbbi időben nagyon eltűnt a nyilvánosságból, 2020 októberében, tehát még Biden választási győzelme előtt, feltette a kérdést:…vajon a bideni külpolitika sikerét vagy kudarcát nem olyan dolgok fogják-e meghatározni, amelyek még nem történtek meg? Olyan válságok, amelyek még csak ezután futnak be az inboxunkba. Miért mondom ezt? Mert a háborúkhoz hasonló válságok előrepörgetik a történelmet. Most öt évnyi történelem két-három év alatt zajlik le. És ez azt jelenti, hogy szembetalálkozhatunk egy komoly válsággal, amelyre nem lesz könnyű válaszolni. A Biden-csapat jó hírnevét az fogja meghatározni, hogy egy ilyen válsággal hogyan bírkózik majd meg.

Kaplan meglátása az én fantáziámat is meglódította. „Előállhat egy súlyosabb konfliktus Kelet-Ázsiában vagy valahol az orosz periférián.” – írtam 2020. október 15-én. Aztán, közel másfél évvel később, a „súlyosabb konfliktus” vagy a „komoly válság” Ukrajnában előállt. De igazán súlyossá érdekes módon akkor vált, amikor kiderült, hogy Oroszország nemhogy Ukrajnát, de még a Dnyepertől balra elterülő Kelet-Ukrajnát sem tudja a maga egészében elfoglalni, az ukrán kormány esetleges megbuktatásáról nem is beszélve. Egy ilyen nagyságrendű területfoglalás és politikai győzelem természetesen azonnal különös kényszerhelyzetbe hozta volan Moszkvát, amennyiben az „új, oroszbarát” ukrán vagy kelet-ukrán kormány legitimitását többek között azzal kellett volna megerősítenie, hogy – a Krímet kivéve – minden elfoglalt ukrán területet, tehát a Donbaszt is (bizonyos alkotmányos feltételekkel, persze) visszaszolgáltat neki. Miután ez a változat elesett, maradt a két, egymást egyértelműen ellenségnek tekintő ország kérlelhetetlen háborús konfliktusa – középpontjában az ugyan korlátozott nagyságrendű, de minden egyébnél fontosabbnak bizonyuló területi kérdéssel.

2022. március 19-i Fordulópont című bejegyzésemből idézek: A Nato-tagság, a semlegesség, a garanciák kérdése, az orosz nyelv státusa mind, mind másodlagos ehhez [a területi kérdéshez] képest, ami mellesleg azt bizonyítja, hogy mind a poszt-jugoszláv, mind pedig a posztszovjet térségben ez volt, illetve továbbra is ez maradt a háborúk igazi tétje.   Most még nem tudhatjuk, mekkora lesz az a terület, amely végül is az orosz hadsereg ellenőrzése alá kerül, de ennek valójában nincs is különösebb jelentősége. A lényeg az, hogy minél kisebb a kiterjedése, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy semmilyen béketárgyalás keretében sem fog visszakerülni Ukrajnához. Putyin számára  [ez] lehetővé teheti, hogy „győzelemmel” fejezze be a háborút, még akkor is, ha sem Kijevet, sem Harkovot, sem pedig Odesszát nem foglalja el, és az ukrán kormányt sem tudja megbuktatni.
Most pedig lássuk, mit ír ugyanerről a Chicagói Egyetemen nemzetközi kapcsolatokat[4] tanító Paul Poast professzor egy június 4-i lánctweetben: Masszív hadianyag- és emberveszteségei, stratégiai céljainak meghiúsulása, gazdasági nehézségei és pária-állammá válása ellenére Oroszország még képes lehet arra, hogy megnyerje Ukrajna elleni háborúját.  Moszkva jelenleg nem elhanyagolható nagyságú ukrán területet ellenőriz. Zelenszkij elismerte, hogy Oroszország Ukrajna egyötödét tartja birtokában. Putyin arra a (nagyon valós) lehetőségre is számít, hogy a vele szemben álló  koalíció elkezd repedezni. Ez probléma lehet, mert a világ jelentős része tartózkodik attól, hogy bármelyik felet támogassa. Természetesen mindez nem hasonlítható a háború elején az oroszok által hangoztatott magasröptű célokhoz, mint a rendszerváltás vagy az ország teljes elfoglalása.     De mint a nemzetközi kapcsolatok irodalma mutatja, a „győztes” meghatározásakor nem az számít, hogy valamelyik fél nem tudta elérni maximális céljait vagy hogy súlyos veszteségeket szenvedett.

Egyedül „a status quo megváltoztatása” számít.       

Ez azt jelenti, hogy bizonyos államok akkor is győztesen kerülhetnek ki a háborúból, ha a harctéren „veszítettek”.

Győztes „az az állam, amely az új területi status quo kedvezményezettje”. Pont.

Íme az ellenőrzött területek megoszlása az orosz invázió első napján, az orosz előrenyomulás csúcspontján (március közepén) és most (jún. 3.). Ha az utolsó térkép nem változik, és jó okunk van azt gondolni, hogy nem fog, akkor Oroszország lesz a háború győztese.  Pirruszi győzelem lesz? Egy olyan győzelem, amely az orosz gazdaságot visszaveti, vagy amely megnehezíti egy újabb katonai győzelem elérését a jövőben? Igen, de attól még győzelem.

Összegezve, ha a veszteségek ellenére Oroszország meg tudja tartani területi nyereségeit, akkor ő lesz a győztes. (Kiemelések tőlem – M. G.)

Ehhez – most – nincs semmi hozzátennivalóm. Ha csak az nem, hogy ha lesz itt valamiféle győzelem, akkor feltétlenül lesz vereség is.

Címkép: A június 6-i állapot