Nagy háború – kis háború

Posted by

 

A fenyegető amerikai-kínai nagy háború árnyékában az ukrajnai „kis háború” amolyan prelúdiumnak tűnik, mint a két balkáni háború volt a „14-es” előtt.

Előző bejegyzésem Frissítésében röviden már kitértem a 99 éves Henry Kissinger és a 92 éves Soros György Ukrajnával kapcsolatos davosi szereplésére. (Előbbi virtuálisan, utóbbi személyesen volt jelen.) Most részletesebben is ismertetem, előbb Kissinger, majd (a következő bejegyzésben) Soros György felszólalását, és befejezésül, az ukrajnai háború lehetséges kimenetele fényében, néhány reflexiót fűzök mindehhez. Úgy illik, hogy az öregebbel kezdjem, tehát lássuk () Kissinger okfejtését[1]:

Jelen pillanatban az ukrajnai háború az az esemény, amelynek a kimenetele, mind katonai, mind politikai értelemben, hatással lesz az egyes országcsoportok közötti kapcsolatokra. És a háború kimenetele és a békemegállapodás jellege fogja meghatározni azt, hogy a küzdő felek állandó ellenfelek maradnak-e, vagy lehetséges lesz őket beilleszteni egy nemzetközi keretbe.  Nyolc évvel ezelőtt, amikor Ukrajna Nato-tagságának az ötlete felmerült, írtam egy cikket, amelyben azt mondtam[2], hogy az lenne az ideális megoldás, ha Ukrajna semleges állam lenne, egyfajta híd Oroszország és Európa között. Azt hiszem, ez a lehetőség most nem áll fenn, de végső célként még mindig megfogalmazható. A béketárgyalások véleményem szerint az elkövetkező két hónapban el kell hogy kezdődjenek, hogy a háború kimenetele körvonalazódjon még mielőtt olyan felforduláshoz és feszültséghez vezetne, amin  egyre nehezebb lesz felülkerekedni. Ideális az volna, ha a [háborús felek közötti] választóvonalat illetően visszaállna a status quo ante, még mielőtt a háború túlmenne Ukrajnán és egy olyan háborúvá alakulna át, amely már nem Ukrajna szabadságáról szól, amit a Nato már nagy egyetértésben véghezvitt, hanem magát Oroszországot venné célba, és amelyben a választóvonalat már lehetetlenség volna meghatározni. Ukrajnának joga van ahhoz, hogy ezeken a tárgyalásokon fontos résztvevő legyen, de a háborúban tanúsított hősiességük remélhetőleg az európai és a globális egyensúllyal kapcsolatos bölcsességgel párosul.

Tekintetbe kell venni mind azt, hogy Ukrajnának – amely valószínűleg a kontinens legerősebb konvencionális hatalma lesz – milyen lesz a viszonya Európa többi részéhez ennek a háborúnak az eredményeképpen, mind pedig azt, hogy Európának milyen lesz a viszonya Oroszországhoz hosszabb távon, függetlenül a mostani vezetéstől, amelyre azonban egy idő után hatással lesz az, hogy milyen teljesítményt nyújt ebben az időszakban. Ha a hosszú időtartamú folyamatokat nézzük, akkor Oroszország 400 év óta létfontosságú része volt Európának, és az európai politikát ez alatt az idő alatt döntően meghatározta Oroszország szerepének európai értékelése. Ez néha a megfigyelő szerepe volt, de számos esetben az európai egyensúly helyreállításának a garantálójaként vagy eszközeként lépett fel. A mostani döntéshozóknak szem előtt kell tartaniuk ennek a szerepnek a helyreállítását, nehogy Oroszországot a Kínával való tartós szövetség [permanent alliance] felé taszítsuk.(Kiemelések tőlem – M. G.)

Amerika és Kína kapcsolatáról Kissinger a következőket mondta: Az utóbbi években Kína és az Egyesült Államok kapcsolata történelmi értelemben teljesen új irányba mozdult el, stratégiai potenciáljukat tekintve ugyanis a legnagyobb veszélyt jelentik egymás számára – gyakorlatilag az egyetlen katonai veszélyt, amellyel folyamatosan szembe kell nézniük. Amikor én részese voltam e kapcsolat kialakításának úgy tűnt, hogy tartós együttműködés jöhet létre a két ország között. Ezt részben veszélybe sodorta, a mostani időszakban pedig valószínűleg megszüntette a két ország stratégiai és technikai képességének a növekedése. Ezen a szinten tehát elkerülhetetlenül szemben állnak egymással. A kihívás most az, hogy a két ország diplomáciája képes lesz-e mérsékelni és fokozatosan enyhíteni ezt a szembenállást, csak az egyik fél ugyanis, egyoldalúan, ezt nem tudja megtenni. Úgyhogy mindkét félnek meg kell győződnie arról, hogy a politikai kapcsolatokban feltétlenül enyhülésnek kell beállnia, mivel olyan helyzetben vannak, amely korábban soha nem állt fenn: hogy ti. egy konfliktus a modern technológia körülményei között katasztrofális volna az emberiség számára.      

A svájci Klaus Schwab, mint házigazda és a beszélgetés moderátora felkérte a hallgatóságban jelen lévő Graham Allisont, Kissinger régi barátját és az amerikai-kínai kapcsolatok egyik elismert szaktekintélyét, hogy  szóljon hozzá a fentiekhez.

Graham Allison:

Az Amerika és Kína közötti kapcsolat – mint mondtad – elkerülhetetlenül, természeténél fogva rivalizáláshoz és szembenálláshoz vezet, ugyanakkor azonban, ha nem kezelik megfelelően, katasztrofális háborúban végződhet. Ha megnézzük, mi történik Tajvan körül, a hírek, Biden elnök Japánban épp most elhangzott szavai (https://www.whitehouse.gov/briefing-room/speeches-remarks/2022/05/23/remarks-by-president-biden-and-prime-minister-fumio-kishida-of-japan-in-joint-press-conference/ ) Tajvanról, mutatják, hogy ez mennyire aktuális – mi beszélgettünk erről korábban –, akkor azt hiszem, hogy ez a leggyorsabb út az általános, teljes körű háború felé az Egyesült Államok és Kína között. Úgyhogy, kíváncsi vagyok, mit gondolsz Tajvanról annak kapcsán, hogy milyen nagy szükség van azokra a korlátokra és betartandó szabályokra, amelyeknek a szükségességéről beszéltél, de amelyek – mint látjuk – most hiányoznak.     

Kissinger, miután a videón keresztül üdvözölte „egykori tanítványát és régi barátját”, így válaszolt:

Az én értelmezésemben az a megállapodás, amit Kínával [1972-ben] kötöttünk[3] arról szólt, hogy az Egyesült Államok fenn fogja tartani az egy-Kína elvet, és hogy a nyugati világ fel van készülve egy hosszú időszakra, amíg ez a folyamat kifutja magát és amely alatt – ez mindig világos volt – az Egyesült Államok ellenezni fogja a kérdés katonai megoldását. Ezek az alapelvek lehetővé tették, hogy Tajvan ötven éven keresztül demokratikus rendszerré fejlődjön.

Azt hiszem, létfontosságú, hogy ezeket az alapelveket betartsuk, és az Egyesült Államok nem teheti meg, hogy valamilyen fortéllyal vagy fokozatosan kialakítson valamiféle két-Kína megoldást, ugyanakkor Kínának továbbra is türelmet kell gyakorolnia, mint ahogy eddig is tette.  

A közvetlen összeütközést el kell kerülni, és Tajvan nem állhat a Kína és az Egyesült Államok közötti tárgyalások középpontjában. A tárgyalások főként azok körül az alapelvek körül kellene hogy forogjanak, amelyek a szembenállás közepette legalább lehetővé tesznek bizonyos együttműködést. A tajvani kérdés nem fog eltűnni, de mint a szembenállás közvetlen tárgya, olyan helyzetet eredményez, amely már átvezet a katonai térfélre, ami ellentmond a világérdeknek és Kína, valamint az Egyesült Államok hosszú távú érdekeinek. Amerikának és Kínának mérsékelnie kell a szembenállást, tudomásul véve, hogy amennyiben egy első világháborúra emlékeztető, konfliktus felé csúszó helyzet áll elő, a következmények szörnyűbbek lesznek, mint akkor voltak.       

Kínának újra kell értékelnie Oroszországgal kialakított kapcsolatát, mert amikor ennek az elmélyítését elhatározták, még nem lehetett tudni, hogy Oroszország milyen irányba fog elmozdulni. És az is fontossággal bír majd, hogy az Egyesült Államok lépjen túl azon a módon, ahogyan a szembenállást [adversarial relations] szemléli valamilyen világrend elképzelése felé, amely lehetővé teszi, hogy a részben gazdasági, részben ideológiai okokból előállt fenyegető konfrontáció átváltozzon valami olyasmivé, ami összeegyeztethető a világrenddel.      

Klaus Schwab:

Graham, te írtál egy könyvet, amelyben amellett érvelsz, hogy a történelmi példák alapján az Egyesült Államok és Kína közötti háború elkerülhetetlen. Még mindig úgy gondolod, hogy ez fog történni?

Graham Allison:

The Thucydides Trap című könyvemben[4] azt írom, hogy visszatekintve az elmúlt 500 évre 16 olyan esetet találunk, amelyben egy gyorsan felemelkedő hatalom, mint Athén volt a klasszikus Görögországban vagy Németország a 20. század elején kihívást intéz egy óriási vezető hatalom ellen, mint Spárta vagy Nagy-Britannia volt, vagy amilyen ma az Egyesült Államok. Nos, a 16-ból 12 esetben a dolog háborúval végződött. Úgyhogy a háború nem elkerülhetetlen, csak éppen ilyen módon mentek végbe a dolgok.  

Többen is megkérdeztek azóta: „És Thuküdidész ma mit mondana?”, hiszen a könyv öt évvel ezelőtt íródott, amikor Trumpot éppen elnökké választották.

Azt hiszem, azt mondaná, hogy mind a felemelkedő, mind pedig az uralkodó hatalom pontosan úgy viselkedik, ahogy ő megírta, majdnem úgy, mintha versenyeznének abban, hogy melyikük példázza jobban a tipikus felemelkedő és a tipikus uralkodó hatalmat. Úgyhogy Thuküdidész ott ül a széke peremén, és minden idők legnagyobb háborújára számít(Kiemelések tőlem – M. G.)

Ígéretemhez híven, hamarosan kitérek az ukrajnai háború első szakaszának lehetséges végjátékára, de addig is – az amerikai-kínai (potenciális) nagy háború árnyékában – álljon itt ez a pár mondat a (valóságos) ukajnai „kis” háborúról, Neil Hauernek, a donbaszi hadszíntér szerintem egyetlen igazi háborús riporterének köszönhetően:

A frontvonalról éppen visszatérőben beszélgettem néhány kimerült [ukrán] katonával Bakhmutban. „Nincs itt semmiféle új fegyver, nincs új erősítés, nincs semmi.” „Azt várják tőlem, hogy Kalasnyikovval harcoljak egy tank ellen. Csak ágyútöltelékek vagyunk. Meg vagyunk b…va.”

„Meg kell hogy értsed, hogy ebben az országban két kaszt van: a felső és az alsó. Mi az alsóhoz tartozunk. Ők kapják a pénzt, tőlünk meg azt várják, hogy menjünk előre meghalni.”

Bakhmut, mint ezen a régebbi (május 24-i) térképen jól látszik, nagyjából Szeverodonyeck–Lizicsanszk és Szlavjanszk–Kramatorszk között helyezkedik el, egy stratégiai fontosságú közlekedési csomópont közelében. Szeverodonyeckben most éppen utcai harcok folynak, Szlavjanszkban és Kramatorszkban pedig amolyan vihar előtti csend honol.

Címkép: A 99 éves Kissinger Davosban

Új Hét