Kocsis Zoltán 70 éves lenne

Posted by
Simkó János
>”Megjátszhatnám, persze, most is azt a spirituális embert, aki bezárkózik, aki a szent művészet elkötelezettje, a magasabb szférák megszállottja, aki csak Schubert és Bartók magasztos világában él – de minek? Magamnak sem tudnám eljátszani, önmagam előtt sem lennék hiteles!”
(Kocsis Zoltán)
1952. május 30-án született Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester és zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar volt főzeneigazgatója, érdemes és kiváló művész, a magyar zene egyik legnagyobb alakja.
*
„Tudja az ember, persze, tudja, hogy az élet véges, és tudjuk azt is, hogy minden halál felfoghatatlan. De vannak, akikről azt gondoljuk, örökké élnek. Akik olyan vitalitással végzik munkájukat, olyan elementáris kisugárzással léteznek, hogy úgy érezzük, nem foghat rajtuk a halál. Kocsis Zoltán ilyen ember volt. Rettenetes leírni, hogy november 6-án elhunyt. Hatvannégy évesen, szinte napra pontosan annyi idősen, mint legkedvesebb zeneszerzője, Bartók Béla.” (…)
„Nem volt könnyű tanár, rendszeresen jöttek ki óráiról sírva a növendékek, és mégis rajongtak érte. Mert zenéből volt, minden gesztusa zenét hordozott, a vele való érintkezés minden formája súlyos és felemelő zenei hozadékkal járt. Ahogy egy-egy rövidebb-hosszabb frázist a zongorán megmutatott a növendékeknek, vagy ahogy egy-egy különleges metaforával megvilágított zenei összefüggéseket – a diákok számára mindig életre szóló élményt adott. Tanított ő mindig, nem kellett hozzá tanterem. Tanította a muzsikusait a próbákon, a közönséget a hangversenyeken, tanította a zenekarához vendégszólistaként meghívott ifjú zongoristákat. Utolsó zeneakadémiai fellépése is afféle tanítás volt: a nyári Fesztiválakadémián a Kelemen Kvartett közreműködésével közel kétórás, káprázatos előadást tartott Bartók vonósnégyeseiről a Zeneakadémia Nagytermében.” (Vígh Andrea, a Zeneakadémia rektora)
*
„Hát hatvannégy éves, összevissza toldozott-foldozott, négygyermekes családapa vagyok, huszonöt centis műanyag aortával! Amúgy gyerekkoromban voltak ilyen eseteim: átmentem tévézni a szomszédokhoz, és nem tudtam észrevenni, hogy felesleges vagyok. Aztán felhívták rá a figyelmemet, hogy családokat nem lehet inkommodálni.
– Ha kérdezik, szívesen elmondja véleményét politikai témában. Gondolja, hogy a komolyzenésznek óhatatlanul is foglalkoznia kell a politikával?
– E kettő sohasem volt független egymástól. Lully például a király után a legnagyobb hatalom volt Franciaországban. Vagy nézzük az ötvenes éveket: Ferenczy Gyuri bácsi Chopin-mazurka-előadását marxista szempontból bírálni? Komolyan? Sosztakovics azért írt ilyen pesszimista zenét, mert ült a szobában, nézte a tűzfalat, és bármikor jöhettek érte a bőrkabátosok, hogy beszámoljon, hol is tart a marxizmus–leninizmussal.
– Ön szerint miért nem emigrált?
– Azért, amiért Szvjatoszlav Richter sem. Nagyon helyes döntés otthon maradni, ezt egyre világosabban látom.”
(Csepelyi Adrienn interjúja Kocsis Zoltánnal 2016. június 10-én.)
*
„Számomra is furcsa módon jelen voltam egy beszélgetésen, amelyen Kocsis Zoltán azt mondta: gyerekek, két napja halott Ferencsik. Ez rettenetes.
1984 volt és nyár, és egyáltalán nem értettem, mire gondol Kocsis. Rettenetes, ahogy mindenkinek rettenetes a halála, de miért érzi ő annyira megszólítva magát? Még éppen csak elindult a Fesztiválzenekar, alkalmi társulás volt, és az ÁHZ (Ferencsik zenekara), és a Filharmóniai Társaság (a másik, Ferencsikhez köthető zenekar) tagjai játszhattak benne. Mintha éppen azért jött volna létre az új zenekar, hogy valamit tegyenek az ellen, amit a Ferencsikkel jelzett zenekari játékmód jelentett. Még senki nem láthatott a jövőbe, senki nem sejtette, hogy Kocsis annyit fog vezényelni, hogy valamikor majd Ferencsik zenekarát veszi át főzeneigazgatóként. És mégis azt mondta: rettenetes.
Ma, amikor mi mondjuk, hogy rettenetes, mi nézünk a naptárra, hogy hány hete, hónapja halott Kocsis, talán jobban értem, mire gondolt. A gazdátlanságra. Hogy Ferencsik korszakot jelentett, egy széket, trónt, amelyen ül is valaki, akit nyugodtan lehet szidni és bálványozni, mert sem az egyik, sem a másik nem ingatja meg a pozíciót. Ott van, mert ott a helye. Nincs ott, pedig ott a helye.
Ezt éljük ma. Nincs ott, pedig ott a helye. Nincs ott, pedig szükség volna rá. És nem csak arról van szó, hogy a zenekarnak mekkora szüksége volna rá, hogy ha ő ott van, akkor nem lehet vele ujjat húzni,
még államigazgatási szinten sem, nincs az, hogy ennyi pénzt ígértünk, de csak a felét adjuk, mert kitör a botrány. Kocsis fontossága túl volt azon a szinten, hogy tetszik, vagy nem tetszik, van-e olyan jó karmester, mint zongorista. Ő volt a központ a magyar zenében. A magyar zene volt az ő naprendszere, és a rendszerben ő maga volt a nap. Ha ez a központ kihuny, ha megszűnik az erő, amely a bolygókat a pályájukon tartja, egyszerre szerteszalad minden, ki erre repül, ki arra, míg létre nem jön majd valami új rendszer.” (Fáy Miklós)
*
„…harminc-negyven éve fel vagyok készülve a halálra. Nem fog váratlanul érni. Sajnálom, hogy bizonyos elképzeléseimet nem tudtam korábban megvalósítani, de a jelentősebb terveimet valóra váltottam. Ha befejezném az új Bartók-sorozatot, akkor nyugodt lelkiismerettel tudnék a hátralévő éveimben malmozni. Bár valószínűleg nem bírnám ki munka nélkül. Azt hiszem, egész életemben dolgozni fogok, amíg bírom.” (Kocsis Zoltán)
Kocsis Zoltán 2016. november 6-án hunyt el.
*
“Főként zenét hallgattunk együtt, hiszen a zene arról szól, hogy utánozzuk, amit hallunk, Mozart sem lett volna ugyanaz a művész Händel és Bach nélkül” (Kocsis Zoltán fia, Kocsis Krisztián)
*
Böszörményi Zoltán
FÉNYPÓRÁZON
Kocsis Zoltán emlékére
Fénypórázt cibál a halál.
Az ember sikoltva jár.
Az idő görnyedt hátán
cipeli, amit senki sem
visz tovább.
Az elmúlás varangyai mindenütt.
Emlékek a ketrecek,
táncra perdül a kikelet,
a késő őszi tálban varázs,
a szívekben maréknyi parázs,
egy séta villámai.
Megkövülsz, ha érkezel,
törvény, hogy nem lehetsz
egyszerre odabenn
és odakinn.
Tengerszemedben a messzeség,
vitorlák és tajték-ég.
Mennyei zongorák,
mint gubbasztó ősmadár,
szárnyai alatt a lendület
hullámzik selymesen és hópuhán.
A hangoknak lombja van,
árnyékukban ül a lázadás,
szélkakast forgat a láz.
Aranykürtöt fúj a szél,
magában beszél az éj.
Nagypikkelyes halak
üveges szemén
hallgat a tűnődés.
Egy óriás szívébe mered,
és felkiált a kés.