Jujuba – hírek helyett, amiktől felmegy a vérnyomásom

Posted by
>Nekünk, vidéki embereknek nincs más dolgunk, mint hogy megműveljük a káposztaágyást, azonkívül minden alkalommal a Minnerstájszra szavazzunk. Nagyjából ez az a két szabály, amit a magamfajta vidéki embör mindég betart. Rab László összefoglalója a 20-as hétről.
Szerb-magyar nyelvespuszi

Orbán Viktor szerbiai enciklikája szerint a vidéki embörnek meg kell művelnie a földjét – már ha van neki, és nem csaklizták el előle a fideszes oligátorok (oligarcha tájszólásban). Erről hablatyolt a Holdról is pontosan körvonalazható MagyarMini, mikoron Vucic kartársnál járt mezőgazdasági vásáron. Itt kiderült, hogy a szerb-magyar barátság soha ilyen fényes nem volt, blablabla. Éppen paradicsomot plántáltam, amikor hírét vettem a szerb-magyar nyelvespuszinak. Vettem finom marhatrágyát, de azt úgy köll beleszórni a lyukba, hogy ott is legyen, meg nem is. Magyarán – Szerbiában szerbén – nem szabad hagyni, hogy a trágya közvetlenül érintkezhessen a hajszálvékony gyökerekkel. Viszont ott kell lennie, hogy amikor a gyökér szuflát keres a mélységben, megtalálja a kaját. Előtte láncfűrésszel látogattam a kertbe, nekiestem a ceglédi óriás elaggott gallyainak (eddig hagytam, hátha kibimbóznak az ágak), ebben az évben nem lesz egy deka sárgabarackunk sem, az már biztos.
Az őszi viszont rendesen helytáll, rogyásig van terméssel, pedig kísérleti metszésben részesítettem. Miután tavaly túlságosan akkurátus voltam, és valószínűleg gondosan levagdaltam március elején a nyári termést, az idén hozzá se nyúltam a kis fához. És lássatok csodát, nem fagyott el a virág május elején, sok kis őszibarack feszeleg peckesen a hosszú gallyakon. Odaosonok, s azokat az ágakat ritkítom, amelyeken nincs gyümölcs. Ha ezt egy profi kertész látná, minden bizonnyal agyoncsapna. Micsoda egy számító tetves gazda az ilyen!Jujuba

Van jujubacsemeténk is, egy szögedi rokontól kaptam ajándékba, áldja meg az isten érte. A domboldalba, a pincebejárat fölé ültettem, nehogy a kerti labdarúgás áldozata legyen. Egy terebélyesedő Stanley-szilva szomszédságában kell átvészelnie az ifjúkort, s akkor a kert díszesebb helyére kerülhet. A jujuba egyébként kínai datolyaszilva, tudja ezt minden rendös vidéki embör. A gyümölcs ugyanaz, mint a datolya, mínusz a mag, ami eléggé érdekes. De hát nekünk még éveket kell várni arra, hogy Jumbo (a gyerekek így nevezték el) megörvendeztessen bennünket.
Ott van aztán egy szintén új családtag, Jani. Játszott még a Sanyi meg a Pista név az ültetésnél, hogy rendes magyar neve legyön a fügefának, amelyet szülinapomra kaptam. Megállapodtunk a gyerökökkel, hogy semmi mediterrán liberálbolsi provanszi tempó, jó lesz nekünk a Jani. Közel van Vilmoshoz, az meg valójában Alexander körte, csak sokáig azt hittük, hogy Vilmos körte. Ráragadt. Vannak még a málna- és ribizlibokrok, utóbbi gyümölcse teljesen önazonos (hú, de utálom ezt a szót, talán még a tűpontosnál is jobban!), semmi máshoz nem hasonlítható, a pirosribizli a legpompásabb lekvár alapanyag. Miért beszélek most minderről? Április 3-a óta valamivel többet vagyok a kertben, mint korábban, nem szól közben a rádió, mert nem akarom hallani, hogy a Holdjáró éppen merre hazudozik, mit lop el. A kert a menekülésem fontos célpontja. De most végre legalább rend lesz. Nem mondhatja rám a világ legbefolyásosabb káeurópai Horthykádára, hogy én csak eladom a hazát, meg vissza kell tőlem szerezni az országot blablabla.

A párom is menekül, ő meg rákapott a festésre. A szobafestésre. Úgy kezdődött, hogy egy mosolygós kedd reggelen (by Esterházy), azt hiszem, április 5-én azt kérdezte, meg tudnám-e neki mondani, hogyan kell glettelni. Nálunk vidéken glettelni annyi, mint a Copacabanán focilabdával dekázni, úgyhogy röviden tájékoztattam az értelmiségi kérdésekre fogékony nejemet a műveletekről. Elővettem a spaklit, a csiszolót és a glettvasat, és akár a mindmegettében, elkezdtem sorolni a teendőket: Végy egy csomag glettet a festékboltban, azt keverd be a fándliban, és a spaklival vidd fel a kívánt felületre. Mikor megszikkad, csiszold egyenletesre, és nyomulj rá a mészfestékkel. Rendös vidéki embör mást mifelénk nem használ, igaz, kezd aranyárban lenni, miként más építőanyagok ára. Művelgetjük a földünket, vakargatjuk kínunkban a falat (olyan sima és gyönyörű hófehér, hogy ilyet szakember nálunk pénzért még nem csinált), s nem akarjuk ugyan elfelejteni, hogy mi történt a választáson, de valahogy túl kell élni ezt a rendszert is. Még akkor is, ha a kutatások szerint a magyar lakosság 40 (!) százaléka oroszpárti. Putyin pincsikutyája intézte ezt is. Ha a Holdon laknék (az is vidék, nem Pest), akkor is szégyellném. Újabb ok a kerti szorgoskodásra.

Kiss elvtárs meg az ős-Fidesz

Esténként különben nem híreket olvasgatok, mert azoktól fölmegy a vérnyomásom, rákaptam a sorozatokra. Megnéztem A besúgó című magyar film nyolc epizódját. Nem egy Ozark vagy Breaking Bad, de elmegy. A nyolcvanas évek elevenedik meg benne, KISZ-szel, titkos szervezkedéssel, istenverte Ladákkal meg azzal a sok-sok szörnyű zenével, amivel a nyolcvanas években végképp kinyírták a virágrágicsáló hippikorszakot. Voltaképp utáltam a nyolcvanas éveket, pedig akkor emeltem föl a fejem, s lettem újságíró. Fiatal voltam, tele energiákkal, közeledett a rendszerváltás. Brezsnyev smacizott Honeckerrel, Kádár imbolyogva ment le a lépcsőn. Ketten is jelentettek rólam ceglédi klubvezető-időszakomban, ismerem azt a világot, amelyet A besúgóban – mellesleg ügyesen, de egy kicsit didaktikusan – feldolgoztak. Az állambiztonsági tartótisztet alakító színész (Thuróczy Szabolcs) nagyon ott van, kopaszodó, bajuszos Kiss elvtárs, ránézel, és hánysz tőle nyomban. Nagyon jó a forgatókönyv (Szentgyörgyi Bálint), tele van a film Orbánra és az ős-Fideszre vonatkozó áthallásokkal, érzésekkel, ez különösen tetszett. Amúgy az, hogy hiteles-e a sztori, rendben van-e a történelmi hűség, teljesen lényegtelen. Egy sorozatnál az a fontos, hogy izgalmas legyen és érdekes. Nagy hibája a filmnek, hogy túl okos és túl sokat akar mondani. Belekeverik a monori találkozónak megfelelő dzsemborit, a Duna-kört és a KISZ hanyatlásának történetét is, szólnak a mozgalmi dalok, amelyektől hideglelést kapok, minden annyira direkt, hogy már fáj.Meg kell még tanulnunk bánni a történelmi hétköznapjainkkal. Nem lehet mindig túl okosnak lenni.

De azért akit érdekel, nézze meg. (A közepe táján azon tűnődtem, ha mindenki cigizett és ivott a nyolcvanas években, ami stimmel, igazolni tudom a saját példámmal, akkor miért nem látunk a filmben csikkelnyomós közelképeket, kortyolás közben ugrándozó ádámcsutkát stb.) A nyolcvanas évek és a mai idők között az a különbség, hogy lehetett reménykedni abban, hogy Kiss elvtársék egyszer elhúznak a vérbe. A megöregedett Mini-forradalmároktól, akik eredetileg a szabad versenyért és a többpárti demokráciáért harcoltak, de aztán inkább Kiss elvtársék utódai, tetű oligátorok lettek, nehezebb lesz szabadulni.

Ez volt a 20-as. Újra itt van a portánkon egy rozsdás farkú madárpár, éveken át egy kályhacsőben laktak, de a covid alatt – rejtély – nem költöztek vissza – gondolom – Afrikából. Most megint itt vannak. Végtelenül boldoggá tesznek bennünket.

Címkép: Jujuba