Haumannpéter a parkban

Posted by
Simó György
>”Utoljára a MOM Parkban láttam”, mondanám, mintha egy darabban játszott volna, de nem játszott, hanem ült, súlyosan, civilben, nagyon egyedül, nagyon nem odavalóan.
Egész életemben addig csak szerepekben láttam, de abból megfoghatatlanul sokfélében: drámában, pojácásban, a Macskákban, a Katonában, tévében, rádióban, filmben, mindenben. Bármit eljátszott és az ellenkezőjét is, tudott hatalmas lenni és tudott a kliséivel zsonglőrködni. Volt idő, amikor nem tudtál úgy nézni, hogy ne jöjjön szembe valahol.
Az elmúlt század hatvanas éveitől a világ akkori végéig egyike volt a mindent körülvevő négyszögletű kerek erdő, a szürke alapon színes világ eltéveszthetetlen színészkerubjainak. Varázserejű manó, aki az egyik pillanatban még Macbethet szeretteti meg, aztán Szókratészként olvassa a fejedre hogy milyen az élet, a másik pillanatban már ő a melletted ülő kisember, aki Azazello vagy Hókuszpók hangján suttog a villamoson. Kopaszodott és hétköznapi volt, mégsem volt itt olyan ember, aki ne ismerte volna a nevét.
Haumann.
Haumannpéter.
Mindenki pontosan tudta mi az.
Nem ki, hanem mi. Nem személy, hanem fogalom. Ha barkobázni kellett volna, így lett volna helyes. A személyijébe ezt persze nem lehetett beírni.
Azt képzelem, ahogy fordultunk át az újvilágba, ő is, mint annyian, nehezebben vette a levegőt: “Hogyan is tudnám jellemezni az állapotomat? Ha egy tank lánctalpa végigszántja a sima utat, a mély horzsolások akkor is meglátszanak, amikor már régen elment, így vagyok ezzel én is. Ötvenhat évem során sok minden megtörtént már velem. Bizonyos eseményektől nehezen szakadok el, legyen az szakmabeli vagy családi vonatkozású. Néha menekülni kell a gondolatoktól. Hogy Németh Lászlót idézzem: „Vannak napok, amiknek egyéb gondjuk sincs, mint az, hogy gyorsan elmúljanak.”
2017 december 23-án csináltam ezt a képet a még éppen karácsonyi hisztiben lévő, de már lassan kiürülő bevásárlóközpontban. A flaneling is rabul ejtett, meg persze nem is mertem előlről fényképezni, minek idegesítsem. Talán arra is gondoltam, szemből már úgyis mindenki ismeri, kicsit olyan így, mintha a színpad mögé látnék.
A díszletszerű, fából faragott fák mindenestre jól álltak neki. Sokkal jobban, mint a körülötte futkosó, gyorsan felejtő tömeg.