Posted by Parászka Boróka
>Várom, hogy teljen el annyi idő, ami után érdemben, kegyelettel meg lehet szólalni Molnár Beáta meggyilkolása után. Még mindig a néma gyászt érzem viselhetőnek. Közben számos kolléganő, sorstársnő szólal meg, ma jelent meg a Transtelexnen Ugron Nórának egy nagyon fontos szövege, tegnap ugyanott Deme Ilonának egy fájdalommal és indulattal terhes szövege. Számtalan fontos poszt született a bántalmazott nők kiszolgáltatottságáról (Gyöngyösi Csilla, Bús Ildikó – és megannyi más jól artikulált erdélyi hang). Olvassátok ezeket mind, szembesüljetek a veszteségekkel, félelmekkel.
>Várom, hogy teljen el annyi idő, ami után érdemben, kegyelettel meg lehet szólalni Molnár Beáta meggyilkolása után. Még mindig a néma gyászt érzem viselhetőnek. Közben számos kolléganő, sorstársnő szólal meg, ma jelent meg a Transtelexnen Ugron Nórának egy nagyon fontos szövege, tegnap ugyanott Deme Ilonának egy fájdalommal és indulattal terhes szövege. Számtalan fontos poszt született a bántalmazott nők kiszolgáltatottságáról (Gyöngyösi Csilla, Bús Ildikó – és megannyi más jól artikulált erdélyi hang). Olvassátok ezeket mind, szembesüljetek a veszteségekkel, félelmekkel.
Kruppa Noémi vetett fel ugyancsak a facebookon egy, nem az áldozatra, hanem az elkövetőre vonatkozó kérdést. Eszes Beáta évek óta követi Bóné Ferenc ügyeit. Hozzájuk csatlakoznék most, noha azt gondolom: az áldozatoknak jár az emlékezés, az áldozatoknak jár a figyelem, és minden, a tettes személyét kiemelő gesztus valahol a (negatív) személyi kultuszt erősíti.
Hosszú vita, beszélgetés, tanulmány kellene arról, mit értünk, hogy beszélünk a tettesekről és a tettessé válás folyamatáról.
Ebben az esetben helyzetem azért nehéz, mert Bóné Ferencet nagyon régóta, meglehetősen közelről ismerem. Közös baráti körünk volt, sőt kettőnknek is volt több, baráti beszélgetése. Ezzel a háttérrel pedig csak magánemberként tudok megszólalni, újságíróként nem lenne etikus.
Akár szakmai, akár magánoldalról közelitek, tény: az ehhez a kegyetlen bűncselekményhez vezető folyamat a szemünk előtt bontakozott ki. Nem egy éve, nem két év alatt (mióta az első, nyilvános feljelentéssel végződő erőszak megtörtént), hanem legalább 15 ha nem 20 év alatt.
Ezek az évtizedek nehéz terhet jelentenek mindenkinek, aki érintett (és az erdélyi középgenerációs értelmiség szinte minden tagja érintekzett Bónéval, így vagy úgy, egyetemi, sajtós, kulturális körökben). Nagyon sokan fel is tették, fel is teszik a kérdést, mit kellett volna másként csinálni?
Két válaszom van erre: mindent és semmit.
Az elmúlt évtizedekben rengeteget beszélgettünk, írtunk a közösségi, párkapcsolati erőszak formáiról. Nőjogokról. Mégsem történt semmi érdemi előrelépés, ha az áldozatok számát vesszük alapul. Vagy tán visszalépés történt: ma a feminizmus, a nőjogi aktivizmus, a gender elméletek megbélyegzett, partvonalra szorított kísérleteknek, intellektuális “fakszninak” számítanak. A mi generációnk feminizmusa kétségtelenül vesztésre áll, saját kortársaink, és az utánunk jövők a folyamatos, szégyenteljes kompromisszumok, megalkuvások sorát kötik. Elvesztegettük a rendszerváltás óta adódó lehetőségeket.
De ha nem vesztegettük volna el, ha minden jobban alakul, ha van civil védőháló, valódi intézményes áldozatvédelem, pontos jogi háttér és következetes jogalkalmazás, akkor sem mondhatnánk azt, hogy az áldozatok és potenciális áldozatok védve vannak.
Mert a bűnelkövetővé válásról, a prevencióról akkor sem tudunk sokat. A mentálhigiénés ellátás évtizedekig elérhetetlen álom volt. A mi generációnk még mindig valami szégyellni való de legalábbis haszontalan dolognak tartja a pszichológiai, pszichiátriai ellátást, gondozást, tanácsadást. Rengeteg kortársunk küzd olyan pszichés problémákkal, amelyek megfelelő segítséggel orvosolhatóak, enyhíthetőek.
És azokról a súlyos betegségekről, amelyek végzetes következményekkel járnak még nem is beszéltünk. A személyiségtorzulásokról, személyiségzavarokról.
Látom, ahogy Bóné Ferencről indulattal, dehumanizálva beszéltek sokan. “A féreg” , az az “állat” – írjátok sokan. Értem az indulatokat, de egészen biztos vagyok benne, hogy ezek félrevezetnek. Bóné nem “féreg”, nem “állat”, ami vele történt – sajnos – nagyon is emberi. Nem menti fel a pszichés állapota tettének súlya alól. De mondjuk el: tévedésben van mindenki, aki azt hiszi, hogy itt egyszerű, laikus gesztusokkal meg lehetett volna előzni a bajt. Hasonló torzulásoknál, zavaroknál felkészült szakemberre, pszichiáterre, pszichológusra, szakellátásra, utánkövetésre, megfigyelésre, állandó ellátásra van szükség.
Felismerni a bajt, és tudni kitől, hogyan lehet megfelelő beavatkozást várni. Ez az egyetlen, ami itt tehető. Kiépíteni egy működő mentálhigiénés szakellátó rendszert. Szűrni, ellenőrizni. A lehető legszélesebb társadalmi szinten tudatában lenni annak, hogy a pszichés gondozás nem luxus, hanem életet ment. A beteg életét is, a környezet, a kiszolgáltatottak életét is. És nincs pszichés gondozás arra felkészült szakemberek nélkül. Mi laikusok, civilek ilyen helyzetekben tehetetlenek, védtelenek vagyunk. Többet árt, mint használ, ha valaki hozzá nem értőként akar beavatkozni, “segíteni”. Bóné sorsát sokan követtük. Sokan döntöttek úgy, hogy távolságtartással (én is). Voltak olyanok, akik aktív, büntető beavatkozással (megszégyenítés, vita, elfordulás). És voltak olyanok, akik segíteni próbáltak – mert nyilvánvaló volt, hogy sem mentális, sem szociális problémái nem oldódnak, és hogy ez a folyamat csak egyre rosszabb volt. Egyik stratégia sem volt célravezető. Mert itt, nem győzőm ismételni, a hozzá nem értő ember tehetetlen.
Két dologban bízom: hogy Molnár Beáta neve fennmarad emberi és szakmai kvalitásai miatt, és mert a női szolidaritás fenntartja, emlékezik rá. Legyen halála napja Erdélyben emléknap számunkra, erdélyi nők számára.
A másik pedig az, hogy erősödik a mentálhigiénés ellátás nálunk. Elérhetőbb és elfogadottabb lesz, az itt élő és dolgozó pszichológusok, pszichiáterek érdemi munkát végezhetnek.
Címkép: Molnár Beáta