Apai nagyapám, Gyula (részlet)

Posted by
Ferber Katalin
>Ment hát a munkahelyére megint, hajnalban egy férjes asszony ágyában találta magát, de ez járt neki. Munkáját kitűnően végezte, dícséreteket is kapott. Büszkén mesélte Blankának, hogy országszerte híre ment, mennyire ért az állatokhoz, s mily szépen gyarapodik a ménes az ő munkájának köszönhetően. “Ugye mondtam én neked, fordult a feleségéhez, hogy Magyarországon van csak jövőnk?” Meglásd, minden elrendeződik, aggodalomra semmi okunk, tette hozzá. Nem kell nekem párttagnak lennem, hisz a Pártnak van szüksége rám, nem fordítva, s gúnyosan legyintett. Blanka megint nem mert vitatkozni. Nem akarta figyelmeztetni a férjét, hogy a félelem és a gyanú már az ő utcájukba is befészkelte magát. Minek mondta volna ezt, hisz Gyula úgysem hitt neki.
Gyula nem vett tudomást a baljós jelekről, az sem érdekelte, hogy megbízható kollégái közül egy sem maradt mellette. Áthelyezés, mondta kurtán neki egy elvtárs a telefonban. Biztos volt abban, hogy szakértelme megvédi mindentől. Harsogtak körülötte a jelszavak, már a híreket is unta, s vagy a munkájába, vagy egy újabb szerető ölébe temetkezett. Nem akarta tudomásul venni, hogy milyen sok ostoba ugrál a Párt jelszavait szajkózva. “A legszörnyűbbet éltem túl, ennél rosszabb már nem jöhet”, mondta feleségének. Naív volt.
Az a reggel, amit soha nem tudott elfelejteni. Először a lovászok jelentették neki, hogy rogyadoznak a tenyészmének, s ők sem értik, hogy mitől.
Csak az istálló bejáratáig jutott, amikor egy fekete autó állt meg az iroda előtt. Négy ember szállt ki belőle, mindegyiken ugyanolyan kabát és ugyanolyan kalap volt.
Mintha az arcuk is ugyanolyan lett volna. Velünk jön, mondta az egyik, s a másik kettő betaszigálta az autóba. Mire az autó elindult, az egész ménes elpusztult. Gyula összezavarodott, mert csak őt vitték el, a lovászok az istálló előtt nézték, amint az autó kikanyarodik a méntelepről. Ezt nem értette.
Ideje azonban nem maradt, hogy végiggondolja, mit is kellene tennie ebben a helyzetben. Az Andrássy útra vitték, de ő ezt sem tudta. Ismerte Pestet, de nem úgy, mint a tenyerét. Valami pince felé hosszan lökdöste a lépcsőn egy ötödik ember, majd egy szigorú arcú tiszt szobájába érkeztek. Gyula hallgatta a tisztet, de a mondottakból csak annyit értett, hogy bűncselekmény történt, melyet ő követett el. Azt gondolta, hogy ehhez a borzalomhoz neki semmi köze. Miért akarta volna ő a lovakat elpusztítani? Büszkesége volt a ménes, tudta mindegyik ló nevét. A fedeztetéseknél is mindíg ott volt, s a négy gyönyörű csikót is az állatorvossal együtt segítette világra. Elborzadt már a gyanúsítástól is. Csakhogy mindez nem feltételezés volt. A ménes abrakjába valaki két kiló ciánt kevert. Ez nem lehetett más, így a kihallgatója, csak ő. Gyula nem hitte el, amit hallott. Ő pusztította volna el a ménest? Nyilván valami tévedés az egész.
Később a cellában mindössze egyetlen mondatra emlékezett a hosszantartó dörgedelemből. Arra, hogy szabotázs, meg arra, hogy ő Titó láncos kutyája. A ménes elpusztult és Gyula nem értette, hogy ehhez mi köze lehet Titónak, vagy egy kutyának. Lassan fogta fel, hogy a vádirat szerint ő pusztította el a ménest. Tiltakozni sem ereje, sem ideje nem volt, mert ütemesen verte és rugdosta két ember, miközben a harmadik férfi az íróasztal mellett állva, cigarettájából komótosan füstkarikákat fújt. Szabályos karikákat.
Gyulának alá kellett volna írnia az előre elkészített tanúvallomást, de nem írta alá. Egyetlen szót sem szólt, mert nem értette azt sem, hogy ezt a szöveget ki és mikor készítette. Arra gondolt, miközben a pofonok csattantak arcán, hogy soha nem fog egyetlen szót sem mondani, és soha nem fog semmit aláírni. Maga sem értette hirtelen támadt ellenállását. Gyula sejtette, hogy mindegy, aláír-e bármit vagy sem, hogy mond-e egyetlen igent vagy nemet, az ő sorsát már akkor eldöntötték, amikor a lovak még éltek. Az is eszébe jutott, hogy ő mindíg gyanús ember volt. Zsidó is, túlélő is, ráadásul nem bratyizott senkivel az elvtársak közül. Mélységesen megvetette őket. Fárasztották őt, igyekezett persze ezt valahogy leplezni, de nyilván kihallatszott. Nem bánta ezt sem. Mindegy volt neki.
Úgy megverték, hogy az őrök dobták be a cellába, mert menni már nem tudott. Ketten voltak már ott, az egyik még nála is idősebb,a másik fiatalabb forma volt. Nem akart egyikőjükkel sem beszélni. Nem is tudott volna, mert a maradék fogát is kiverték. Meg hát miről beszélt volna? A láncról? Titóról? A lovakról? Másnap már tudta hogy az ő életének vége van. A perre is gyorsan sor került, talán túl gyorsan. Védőügyvédje is volt, hát hogyne lett volna. Gyula azonban tudta, hogy a legfontosabbat verték ki belőle, amit még a táborban is megőrzött, a reményt. Halálra ítélték, szabotázs, ezt olvasta fel a bíró.
Blanka pénzzé tette, amije csak maradt. Nem volt már sok eladható tárgy otthon, hisz a családot egy évtized alatt többször is kifosztották. Hogy kik, azt Blanka sem tudta megmondani, csak azt érezte, hogy őket valakik, valami miatt, mindíg kirabolják, s utána még haragszanak is rájuk… Elgondolkozott azon is, vajon mennyit kell még elveszíteniük ahhoz, hogy békén hagyják őket. Készpénze alig volt tartalékban. Egykor tehetős rokonai már Amerikában éltek, tőlük sem tudott segítséget kérni, mert az nagyon veszélyes lett volna.
Tudta persze hogy azonnal cselekednie kell. Mozgósította összes ismerősét. Talált egy ügyvédet, aki megpróbálta megmenteni Gyulát a legrosszabbtól. A fellebezést elfogadták, a halálos ítéletet életfogytiglanra változtatták. Blankának ez sem hozott megkönnyebbülést, mert már senkiben és semmiben nem bízott. Hogy fogja ezt túlélni Gyula, kérdezte az ügyvédet, aki a család régi barátja volt. Nem tudom, válaszolta neki az ügyvéd, semmit sem tudunk a börtönökről. A címét sem tudom a helynek, ahova a férjét vitték. Blankának nem maradt semmije, még a jegygyűrűjét is eladta, hogy Gyulát megmentse.Megint egyedül volt, de ez már a kilátástalan, reménytelen egyedüllét volt. Nem tudta ugyanis, hol van a férje. Elvitték valahova, látogatni sem tudta, pénze már nem maradt, hogy újabb híreket szerezzen róla. Blanka akkor még nem sejthette, hogy férje élete utolsó pillanatáig hallgat majd arról, hogy hova vitték, mit tettek vele.
Gyula hallgatása, elcsendesedése abban a pincében kezdődött, ahol órákon át verték. Azt sziszegte neki a tiszt, aki a veréssel öszehangolt kihallgatását vezette, hogy ha valaha egyetlen szót is mer szólni bárkinek mindarról, ami vele történt, az egész családját kiirtják. Csak az utolsó szót értette. Azt látta a táborban. Az bántotta a legjobban, hogy nem tudott felejteni, pedig nagyon igyekezett. Abban a pincében nem hagyták, hogy elfeledje hogy ő nem igazi magyar, nem elvtárs, csak egy zsidó. Veszélyes ellenség, és mindegy, mit tett addigi életében, ez már nem lesz másként, ő megsemmisítendő.
Hiába élte túl a vészkorszakot, hiába hitt az újrakezdésben, hiába akarta ő a maga módján élvezni a mindennapokat, mindezért keserves árat kellett fizetnie. Miért pont ő, kérdezte magától újra a priccsen, miközben a kübli orrfacsaró bűze könnyeket csalt a szemébe. Hiszen én igyekeztem elfeledtetni a magyarokkal, hogy más vagyok, motyogta. Úgy ittam, mint ők, úgy kártyáztam, ahogy ők, úgy mulattam, fizettem ezeknek, hogy tudják, közéjük tartozom. Nem tartozhatom én már sehova, nem is tartoztam soha, legfeljebb az Egy Igazhoz. Évtizedek után újra imádkozni kezdett, megpróbálta felidézni a gyerekkorában tanultakat, és iszonyú haragra gerjedt, valahányszor kiderült hogy elfelejtett egy mondatot. Abban azonban biztos volt, hogy Ő megbocsát neki.
Ő látja és tudja, hogy Gyula a lelke mélyén becsületes és tisztességes ember. Megvetette magát, utált mindent maga körül, de Ő biztosan megérti ezt is.
Vele, az Egy Igazzal van nekem csak elszámolni valóm, másnak én nem tartozom semmivel, mondta magának, de már azt sem tudta, vajon hangosan beszél, vagy csak a fejében születnek ezek az imaszerű böstörgések.
Perelte Őt, az Egyetlent. Számonkérte Tőle mindazt, amit addigi életében el kellett viselnie. Választ azonban nem kapott. Olykor úgy érezte, képzelete és a valóság között lebeg, s ez néhány évvel később bekövetkezett haláláig megmaradt. Nem érdekelte ettől a naptól fogva semmi és senki, csak ezt a lebegést figyelte, megátalkodottan. Nem akart többé visszatérni a valóságba. Így egy kicsit könnyebb volt neki.
Az Andrássy útról elvitték egy börtönbe, aztán egy kőbányába. Ott mindaz, amit el akart felejteni, újra eleven szenvedéssé vált. Nem hasonlított ő össze semmit és senkit. Nem akart már gondolkodni sem. Túlélni sem akart semmit. Valahányszor a tízkilós kalapáccsal elvétett egy hatalmas kőtömböt, a Talmudból idézett magának. Ordítottak vele az idősebbik fiával azonos korú őrök, de már ez sem érdekelte.
Élt, de ő tudta csak, hogy már minden meghalt benne, ami korábban az élethez kötötte. Az Egy Igaz maradt csak, ha hozzá szólt, abban talált csak megnyugvást. Arra azonban ügyelnie kellett, hogy rabtársai és a fegyőrök ne halljanak az imájából semmit. Hajlongani sem tudott a szöveg ritmusára, mert az feltűnő lett volna. Más már nem is hiányzik, mint hogy itt is rájöjjenek, hogy zsidó vagyok, gondolta bosszúsan. S ahogy teltek a végeláthatatlan napok, hetek, hónapok, egyre inkább megnyugodott, mert tudta, hogy hamarosan a végére ér utolsó imájának.

Címkép: Andrássy út 60 előtt