Posted by Molnár Gusztáv
>Nem csodálkozom azon, hogy az amerikai globális hegemónia hívei most, az ukrajnai „sikeres” háború közepette úgy érzik, hogy Amerika világhatalmi pozíciójával minden a legnagyobb rendben van. Rick Atkinson amerikai történész, az első és a második világháborúról szóló számos népszerű munka szerzője, így foglalta össze David Ignatiusnak az „új európai csatarend”-et: „Kevesebb, mint három hónap alatt a stratégiai viszonyok alapvetően megváltoztak: a Nato katonai szövetsége, amely úgy tűnt, hogy már-már a végét járja, új erőre kapott, az orosz birodalmi ambíciók ellehetetlenítve, az amerikai vezető szerep pedig megerősödött a hasonló gondolkodású liberális demokráciák szilárd koalíciójában.”
Ignatius szerint: Az ukrajnai háború eszébe juttatott a világnak egy megkerülhetetlen tényt: Amerika – katonai erejének, hírszerzési dominanciájának és stratégiai partnerségeinek köszönhetően – nyomasztó fölényben van. A világ most más, mint amilyen február 24-e előtt volt, és egyelőre Amerika akarata érvényesül benne [it’s going America’s way].
George Friedman Óda Franciaországhoz című Párizsból keltezett, szokatlanul szubjektív hangú cikkében írja: A Champs-Élysées-n és a szomszédos utcákon számtalan ukrán zászlót láttam lobogni. Jártam Párizsban a vietnámi háború, a Sivatagi Vihar és az iraki háború idején. Ezek a zászlók most azt mondták nekem, hogy Franciaország velünk van. Emlékszem azokra az időkre, amikor távolról és gyanakodva szemléltük egymást. Úgyhogy ezek a zászlók fontosak voltak számomra. A hidegháború idején részt vettem háborús szimulációkban. Mindig tudtuk, mikor fog Amerika támadni, hogy a belga légierő hol lesz akkor, hogy a következő nap a német tankok milyen utakon haladnak. De soha nem voltunk biztosak a franciákban. Voltak feltételezéseink, de a francia támogatásra soha nem volt garancia. Az tehát, hogy most ukrán zászlók lobogtak ott, ahol valamikor Amerika-ellenes tüntetők álltak, sokat jelentett nekem, mert Ukrajna melletti kiállásukat úgy értelmezem, hogy szolidárisak az Egyesült Államokkal.
Mélységesen hiszek az euro-amerikai civilizációban, és hogy az most szemben áll a barbárokkal. És nem hiszem, hogy az euro-amerikai civilizáció teljes lehet Franciaország nélkül. Franciaország hosszú éveken keresztül nem állt közel hozzám. Ennek a látogatásnak az alkalmával közel éreztem magamhoz.
Susan Glasser, a The New Yorker washingtoni tudósítója viszont a májusi napfényben hunyorgó Bident érezte közel magához, aki a fehér házi rózsakertben Sauli Niinistö finn elnök és Magdalena Andersson svéd miniszterelnök között állva „történelmi” pillanatnak nevezte azt, hogy a két ország formálisan is benyújtotta csatlakozási kérelmét az Észak-Atlanti Szövetséghez:
Egy nappal kérelmük benyújtása után eljöttek, hogy elnyerjék Amerika áldását eme törekvésükre, ami eddig a legkonkrétabb geopolitikai következménye Vlagyimir Putyin ukrajnai inváziójának. Két órával Biden északi fotózása után a szenátus – túlnyomó, 86–11-es kétpárti többséggel – jóváhagyott egy negyvenmilliárd dolláros segélycsomagot Ukrajnának. Ez a két május 19-i esemény megerősíti azt a véleményt, hogy az ukrajnai támadás óta eltelt nem egészen három hónap alatt a háború szembetűnő módon megváltoztatta Washingtont. Olyan új történések, mint például a finn és svéd csatlakozási kérelem nemrég még politikailag lehetetlennek tűntek. „Kétszáz éves katonai el nem kötelezettség után Svédország új utat választott” – mondta Anderson a Fehér Házban. Vagyis Putyin háborúja egy egy olyan esemény kiváltója lett, amelyre kétszáz évente egyszer kerül sor.
New Yorkban úgy tűnik, nem ennyire euforikus a hangulat, legalábbis a New York Times május 19-i vezércikke erről árulkodik: Miközben az ukrajnai misszió paraméterei a jelek szerint megváltoztak, az Egyesült Államok céljait és stratégiáját egyre nehezebb felismerni. Amerikának nem az a legfőbb érdeke, hogy belevágjon egy totális háborúba Oroszországgal, még akkor sem, ha a béketárgyalások azt követelnék Ukrajnától, hogy nehéz döntéseket hozzon. Ukrajna Oroszország feletti döntő katonai győzelme, amelynek nyomán Ukrajna visszanyerhetné az összes 2014 óta elveszített területét, nem reális cél. Az ukrán vezetőknek meg kell hozniuk a fájdalmas területi döntéseket.
A háború előrehaladtával Bidennek azt is világossá kell tennie Volodimir Zelenszkij elnök számára, hogy van egy határ, ameddig az Egyesült Államok és a Nato elmehet az Oroszországgal való szembeszállásban, és a katonai, pénzügyi és politikai támogatásban. Elengedhetetlen, hogy az ukrán kormány döntései a rendelkezésére álló eszközök reális felbecsülésén alapuljanak, és vegyék tekintetbe, hogy mennyi rombolást képes még Ukrajna elviselni. Ezen kívül sok olyan kérdés is van, amelyekre Biden elnök még válasszal tartozik az amerikai közvéleménynek azzal kapcsolatban, hogy meddig folytatja az ország részvételét ebben a konfliktusban.Ha az ukrajnai háborúval kapcsolatos céljait és a stratégiáját nem fogalmazza meg világosan, a Fehér Ház nemcsak azt kockáztatja, hogy elveszíti az amerikaiak támogatását, de veszélybe sodorja a békét és a biztonságot is az európai kontinensen.
Azon nincs mit csodálkozni, hogy az intranzigensek megbékítést és önfeladást emlegetnek a New York Times vezércikkével kapcsolatban, és természetesen Chamberlainről sem feledkeznek meg. Az viszont már érdekesebb, hogy a Frankenstein-lobbi egyik fő orgánuma, a Politico, pontosabban ennek a Global Insider nevű hírlevele, Amerikai hangok ukrán engedményeket követelnek, de az ukránok elutasítják ezt című jegyzetében arról számol be, hogy szerkesztői május 19-én ukrán hölgyek magas szintű csoportjával (parlamenti képviselőkkel, korrupcióellenes aktivistákkal és think-tankek vezetőivel) találkoztak, „akik között egyetlen személy sem akadt, aki úgy vélte volna, hogy Ukrajnának területi engedményeket kellene tennie”. Nyilván korán reggel az volt az első dolguk, hogy elolvassák a New York Times ominózus szerkesztőségi cikkét, amin aztán kellőképpen fel is háborodtak. De ez a magas szintű csoport – tette hozzá a Politico – azt is világossá tette, hogy szerintük a probléma az elnöki adminisztráción belül keresendő: nem a Pentagon vagy a State Department vagy a kongresszus gyakorol nyomást a Fehér Házra, hogy tárgyaljon [Oroszországgal]. Ők Sullivan miatt aggódnak: ő akar, szerintük, tárgyalni Moszkvával, hogy lehetővé tegye az Egyesült Államok számára, hogy visszatérjen a Kína miatti aggodalmaskodáshoz. „Ha a mi kormányunk holnap például azt mondaná, hogy ’adjunk fel bizonyos területeket’, az ukrán nép elzavarná őket, és harcolna tovább helyi szinten” – mondta Olena Davlikanova, a Friedrich Ebert Stiftung képviselője. (Kiemelésektőlem – M. G.)
Az messziről látszik, hogy a Politico hogyan manipulálja az ukránokat, de remélni merem, hogy a Politico tud is valamit, és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadótól, aki már Obama elnöksége idején is nemzetbiztonsági tanácsadója volt Bidennek mint alelnöknek, nem állnak távol a New York Times vezércikkében megfogalmazott gondolatok. Ami pedig magát a háború mostani, donbaszi szakaszát illeti, arról álljon itt Olivier Kempf francia katonai szakértő minden részletre kiterjedő mai lánctweetjének a konklúziója: Úgy látom, hogy a háború fordulópontjához érkeztünk. Nem mintha ez lenne az utolsó, de eléggé fontosnak tűnik ahhoz, hogy a politikai álláspontokat is mozgásba lendítse.
Általános politikai értékelés: az ukránok meggyengült [dégradée] helyzete bizonyos politikai nyilatkozatokban is megmutatkozik. Austin védelmi miniszter a tűzszünetet, a New York Times vezércikke a tárgyalásokat emlegeti; végül Zelenszkij elnök legfrissebb nyilatkozata kimondja, hogy a február 24-i határokhoz való visszatérés megfelelő háborús cél lehetne. Messze vagyunk a korábbi ambícióktól, amelyek a Donbasz és a Krím visszaszerzéséről szóltak. Ezek a kezdeményezések arra utalnak, hogy talán visszatért a tárgyalások ideje. Moszkva ezekre csak akkor fog válaszolni, ha úgy látja, hogy háborús erőfeszítése nem tartható fenn tovább. Rövid távon azonban az oroszok valószínűleg folytatni fogják a hadműveleteket, hogy most szerzett előnyüket bebiztosítsák.
A francia szakértő konklúzióihoz csak egy valamit tennék hozzá. Az amerikai döntéshozók és holdudvaraik megosztottak, de nekem legalábbis úgy tűnik, hogy erősebb a bizonyos kompromisszumokra is hajló oldal. Az ukránoknál ez sajnos nem így van. Egyrészt azért, mert Zelenszkij ilyen és olyan irányban is befolyásolható, de ő maga nem tudja érdemben befolyásolni az intranzigens ukrán katonai és titkosszolgálati vezetőket és politikusokat. Azok pedig – így például Dmytro Kuleba külügyminiszter is – „a katonai megoldás” hívei, ami ennyiből áll: „le kell győzni Oroszországot”. Az általam már többször idézett Kyrylo Budanov vezérezredes, a katonai hírszerzés főnöke pedig az amerikai intranzigensek táborát erősítő Yaroslav Trofimovnak, a The Wall Street Journal ukrajnai tudósítójának nyilatkozva már válaszolt is a tűzszünetet javasoló Austinnak és a Politico ukrán szócsövei szerint Moszkvával tárgyalni akaró Jake Sullivannek:
Nem ismerek semmilyen más határt az 1991-es határokon kívül. Ki kényszerítheti rá Ukrajnát arra, hogy fagyassza be a konfliktust? Ez valamennyi ukrán háborúja, és ha van valaki a világon, aki azt hiszi, hogy megszabhatja [dictate] Ukrajna számára, hogy milyen feltételek mellett védheti vagy nem védheti meg magát, akkor az súlyosan téved. Az természetesen elképzelhető, hogy amennyiben az oroszok megadásra kényszerítik a Szeverodonyeck, Lizicsanszk és Liman térségében gyakorlatilag bekerített 10-15 ezernyi ukrán katonát[8], néhány ukrán katonai és politikai vezető gondolkodóba esik. De az semmi esetre sem, hogy az ukrán jusqu’au bout-tisták ezt, csak úgy minden további nélkül tudomásul veszik. És az sem lehetetlen, hogy ha a Fehér Ház netán segítene a kiutat kereső ukrán vezetőknek a gondolkodásban, Budanovék – washingtoni támogatóikat maguk mögött tudva – Bidennel is dacolnának.
Ez bizony olyan geopolitikai zsákutca, amely igencsak megtépázhatja a „nyomasztó fölény”-ét elégedetten szemlélő amerikai világhatalom vezető szerepét.
Geonapló
Új Hét