A Sátán fenyegetése

Posted by

Kocsis Tamás

>„Európa veszélyben van – miként mindig” – írja Caroline de Gruyter a The New York Times-ban. És nem csak Európa! A szerző, aki az NRC Handelsblad című holland gazdasági lap szakértői tekintélynek számító brüsszeli Európa-tudósítója, írja, hogy Emmanuel Macron francia államfő Marine Le Pen feletti győzelme és a Donald Trump csodálójának számító Janez Janša szlovén miniszterelnök választási veresége nyomán Európa néhány órára megkönnyebbült, de aztán rögtön vissza is tért a félelem, hiszen júniusban parlamenti választás lesz Franciaországban, és ha Macron elveszti a többségét, akkor rossz kompromisszumokra kényszerülhet akár a szélsőjobbal, akár a radikális baloldallal. Amihez hozzájön az aggodalmak forrásaként  az érzékelhetően  mind jobban elmélyülő orosz-ukrajnai háború. S ha ennyi sem elég: Európa gyakran játékszere azoknak a tagállamoknak, amelyek saját, szűken értelmezett érdekeiket követik, és ez alól Macron sem kivétel, legyen bármennyire is Európa-párti, aggódik – joggal –   Caroline de Gruyter.

Tévednek-e azok – nincsenek kevesen – akik úgy értékelik a jelent és a jövőt, hogy az egymással versengő USA és Kína stratégiai, világtörténelmi dimenziójú versengésében immár Oroszország félreérthetetlenül bejelentkezett: nem is akárhogyan, hanem hívatlan harmadikként? Nehezen vitatható, hogy Putyin ennek jegyében a 2. világháború óta nem látott politikai, gazdasági és katonai eszközökkel, köztük a legkevésbé   mellékesen a legmodernebb haditechnikák alkalmazásával és bevetésével fenyegetve, nyílt háborúval szállt be (bármilyen hadműveletnek nevezzék is azt) a két szuperóriás versenyébe, a maga győzelmének alig titkolt vágyával mindkettővel szemben.

Aligha véletlenül terjed olyan hír is   – bárki indította útnak, bármilyen szándékkal -, hogy Oroszország többek között immár , „halálos Sátán” nevet viselő hiperszonikus nukleáris rakétájával „200 másodpercen belül” le tudna csapni Nagy-Britanniára, és mindössze 20, de akár 10 másodpercen belül Finnországot is atomtámadás érheti. Csak legalább a rakéta szörnyű nevét tudnám feledni…
Ha valaha, most kegyetlenül időszerű a kérdés: miért érzik magukat az oroszok, a Balti-tengertől a Csendes-óceánig terjedő óriás birodalmukban örök idő óta állandó fenyegetettségben? A válaszok egyike – egyebek mellett – alighanem az, hogy hogy az európaiak számára Oroszország ázsiai hatalom, az ázsiaiaknak pedig európai. Magyarán: egyik sem tartja a sajátjai közül valónak, a távoli kínaiaktól az európai szláv népekig, hogy – más nemzetekkel együtt – csak a lengyeleket emlegessem. Európa nyugati feléről pedig akár szó se essék…

Eurázs Oroszország?!
Intő jelzés, hogy Finnország és Svédország után most Svájc (!) is kacsingat a NATO tagság felé, a magyar származású veterán publicista, Paul Lendvai pedig Bécsből aggódik, Ausztria is elfelejti, hogy örök időkre vállalt örök semlegességet..
Miközben a politikai értelemben vett Nyugat – nem kis mértékben az Atlanti-óceánon túli része is –   egyre kevésbé titkoltan a politikai Kelettől tart, s nem is csak Oroszországtól. Az amerikaiak, többnyire, de nem csak  a NATO égisze alatt ennek jegyében nyomakodnak előre mind inkább globális értelemben minden irányban,  keleten, délkeleten, délen egyaránt; ma még érzékelhetőbben, mint az orosz-ukrán háború kitörése háború előtt tették.

Hol is tartunk? Úgy tűnik, ma Kína az egyetlen hatalom, amelyik vissza tudná esetleg fogni Putyint. De ehhez Peking eddiginél határozottabb akarata és – főként – Putyin egyelőre nem látható jó szándéka kell(ene).  A kínaiak viszont, mint 5000 év óta, az őket meghatározó taoizmus „megfontoltan nyugi” szellemében cselekednek most is: más nagyhatalmakhoz képest is példátlan határozottsággal, gyakran mások számára nem is érthető sajátos érdekeiknek vetik alá Oroszországét épp úgy, mint Ázsiáét és a Föld más részeiét.  Ez lehet számukra most a Kreml visszafogott támogatásának időszaka, ami Putyinnak aligha elég, viszont az USA-nak sok, Európát pedig folyamatosa rettegő bizonytalanságban tartja – több irányból.

Ez is ésszerű magyarázat lehet arra, miért éppen most bukkant fel a gondolat: létre kellene hozni egy új ‘klubot” a helyzet kezelésére, amelyik nem azt keresné mindenekelőtt, hogy ki ma „Frankenstein, avagy a modern Prométheusz”, hanem 21. századi Nagy Sándorként a talán minden korábbiaknál nagyobb   veszélyekbe keveredett világ, benne a „vén Európa” gordiuszi csomóját próbálná elvágni. A remény szép: létesüljön nemzeti és központi állami akaratokból összerakott tőkékkel, mindenekelőtt szupra- és multinacionális eszközök céltudatos, közös felhasználásával olyan intézmény, amely felvállalja a szinte lehetetlen feladatot: a fenntartható világ megőrzését – talán az utolsó lehetséges pillanatban.  Akkor is, ha tudjuk, hogy a 2. világháború győztes befejezéséből fakadó más helyzetben – a ma takaréklángon működő, ám mégis   működő –     ENSZ-et is a reméltnél kevesebb sikerrel képzelték ilyennek az alapító atyák…