Szubjektív tudósítás egy “tájegység” avatásáról

Posted by

Benkovits György

>Valamilyen véletlen folytán én is ott lehettem tegnap az 1200 meghívott ünneplő között a Cerovánkán felépült fantasztikus erdélyi tájegység átadásán. Amely eseménynek a tájegység különleges identitás erején kívül, erős gourmet ízt adott az is, hogy az új köztársasági elnök asszony volt az esemény díszvendége és egyben felavatója is. De mivel régi motoros vagyok az efféle rendezvényeken, és tudom, hogy a nobilitások jelenléte sokaknak annyira fontos, hogy nekik nem mindegy, hogy vip vendégek-e vagy csak gyalogosok, és hogy melyik sorba és kik mellett ülnek, ezért én már csak plebejus származásom okán is úgy gondoltam, nem nyomulok azért, hogy két udvarias szót válthassak valamelyik püspökkel és más nobilitással, ezért inkább a hátul lévők helyzetéből élveztem az eseményt. Közben azt nézegettem, hogyan válogatnak helyet maguknak régi és új ismerőseim. Meg aztán lássuk be, hátul lenni kényelmesebb is, mint ott feszengeni a nagyok között, mert ha pisilni kell az embernek, amely az én koromban már nem ritka, ciki is a második sor közepéről mindenkit felállítva kimenni a slozira.
Szóval kiválasztottam magamnak az utolsó traktus hátsó sorát, ahol csak hátra kellett tolnom a széket, hogy észrevétlenül távozhassam. Ezért aztán testközeli pletykákat nem tudok, mint ahogy értékelést sem adni arról, hogy a 27 néprajzos és történész munkája nyomán elkészült tájegység mennyire autentikusan mutatja be Erdély, a Partium és Moldva népi építészetét és tárgykultúráját, meg mindezen túl szellemi örökségét és vallási sokszínűségét is. Erről az értők Önöknek majd úgyis leírják mindazt amit kell. Sőt az az igazság, hogy az elnök asszony ruhájáról sem jegyzetem fel semmit.
Annak viszont nagyon örültem, hogy láttam, hogy a több száz köbméter földet megmozgató építés során nem temették be a régi cerovankai kutat és hogy megmaradt néhány öreg körte, szilva és más fa is. Mert hát bármennyire is tetszik nekem is az erdélyi kisvárost autentikusan megidéző hat épület, az erdélyi falut idéző öt porta, az unitárius templom, iskola, kultúrház, a hajszálgyökereim mégis csak a hellyel kötnek is össze. Már csak azért is mert Steván nagyatyai nagybátyám Sztaravodára menekült a nagy háború után a forrás vízével gyógyítani magát. És mivel anno itt a Cervanakan is ő volt aki mások földjére vigyázott, hiszen erre távol és közel ember nem lakott, e hely ha csak egy kicsit és csak lélekben, de az enyém is. Talán ezért esett olyan jól a balavásáriak törköly pálinkája, no meg kedves őszinte érdeklődésük a szentendrei dolgok iránt. Hamar egymásra találtunk, hiszen övék is híres bortermelő vidék volt a 19. században. S bár ők nem éltek meg akkora szegénységet mint az én brdani (szamárhegyi ) őseim de azért ő dédszüleik élete sokban hasonlított a mi praocáinkéra. Meg is beszéltünk kölcsönös látogatást és vállaltam, ha legközelebb jönnek megmutatom nekik Szentendrét. Mert hát ember nélkül a város és ház bármennyire is autentikusan érdekes, csak épület.
Meg aztán jó volt összefutni egy-egy régi skanzenessel is. Zsüllel az okarina újjáteremtőjével és többiekkel is. Mert hát amikor skanzen megnyitott egyívású volt a csapat, hiszen az itt dolgozók között aki anno harminc éves volt már vénnek számított. S bármennyire kicsi a Felső-Tisza-vidék tájegység vagy csak néhány mellig érő fal a Villa rustica, számunkra ez oly kedves még ma is. Kissé nehéz fejjel a csikiek kömény és a kiskedeiek szilva pálinkájától a fogadó felé ballagva amikor megnéztem, hogy Steván bácsi rétesalma fái megvannak e még, azon morfondíroztam magamban hogy kiszökjek e a hátsó kapun a Sztaravoda forráshoz, inni egyet jót hűvös vízéből és szundítani egyet. De aztán letettem róla a legutóbbi állapotok emlékeit felidézve és arra gondolva, hogy nekünk szentendreieknek mennyire nem fontosak régi értékeink.