Geopolitikai Frankenstein

Posted by

>Amerika és a Nyugat alighanem megteremtett egy geopolitikai Frankensteint, amellyel még igencsak meggyűlhet a baja. Úgy tűnik, a Biden-adminisztráció egy része kezdi megelégelni az ukrán politikai és katonai vezetés, valamint amerikai támogatóik intranzigenciáját. Mindenekelőtt William Burnst, a CIA főnökét sorolom ide. Amikor például a New York Times és az NBC News nyilvánosságra hozta, hogy az amerikaiak operatív információkkal segítették az ukránokat az orosz tábornokok likvidálásában és a fekete-tengeri orosz flotta vezérhajójának az esüllyesztésében, Biden nagyon feldühödött, és felszólította a védelmi minisztert és az országos hírszerzés, valamint a CIA igazgatóját, hogy „az ilyenfajta meggondolatlan nyilatkozatoknak azonnal véget kell vetni, még mielőtt akaratunk ellenére háborúba keverednénk Oroszországgal”.[1] Mindenesetre, ha Biden valóban nem akar közvetlenül is háborúba keveredni Putyinnal, akkor nem csak a háborús kommunikációt kell megrendszabályoznia, hanem az ukrán lobbit és magukat az ukránokat is.

Thomas L. Friedman, aki – ugyancsak a New York Times-ban –, a neki név nélkül nyilatkozó vezető amerikai tisztségviselők gondolatait közvetítve erről (és egyebekről) beszámolt[2], mindehhez még hozzátette:

Sajnos tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy nemcsak az oroszok szeretnék, ha minél mélyebben belesodródnánk ebbe, hanem az ukránok is. Ne legyenek illúzióink. Volodimir Zelenszkij elnök kezdettől fogva ugyanezt akarta – hogy Ukrajna azonnal Nato-tagságot kapjon, és hogy rávegye Washingtont, kössön kétoldalú biztonsági paktumot Kijevvel. Ha az ő helyében volnék, én is azon igyekeznék, hogy az Egyesült Államokat annyira az én oldalamra állítsam,  amennyire csak lehetséges.   

De én amerikai állampolgár vagyok, és azt akarom, hogy legyünk óvatosak. Ukrajna mindig is korrupt ország volt, és ma is az. Ez nem jelenti azt, hogy ne segítsük őket. Örülök neki, hogy ezt tesszük. De az az érzésem, hogy a Biden-csapat vékonyabb jégen táncol Zelenszkijjel, mint első pillantásra látszik – mindent megtesz, ami csak lehetséges, hogy biztosítsa Ukrajna győzelmét ebben a háborúban, de bizonyos távolságot tart köztünk és az ukrán vezetés között. Ha nem Kijev irányít bennünket [Kyiv not calling the shots], nem fogunk kínos helyzetbe kerülni Ukrajna háború utáni zűrzavaros politikája miatt.

Biden és csapata, az én információim szerint, azon a véleményen van, hogy Amerikának segítenie kell Ukrajnát abban, hogy helyreállítsa szuverenitását, és visszaverje az oroszokat – de nem szabad megengednie, hogy Ukrajna amerikai protektorátussá váljék Oroszország tőszomszédságában. Folyamatosan a nemzeti érdekünkre kell összpontosítanunk, hogy ne tévedjünk olyan utakra, amelyek általunk nem akart helyzetek és kockázatok felé vezetnek bennünket. (Kiemelések tőlem – M. G.)

A fentiekből nyilvánvaló, hogy Austin védelmi miniszter (talán Blinken külügymminiszter hatására is, aki mellette állt azon a bizonyos lengyelországi sajtóértekezleten) kissé elragadtatta magát (04. 24.), amikor a „mi” és „ők” között elmosott minden határvonalat (lásd A kompetitorok című bejegyzés 5. lábjegyzetét).

Ami pedig a háború után várható „zűrzavaros ukrán politikát” illeti, nagyon hamar ki fog derülni, hogy itt – legalábbis rövid távon – nem a korrupció lesz a legnagyobb probléma, hanem az ukránok politikai és stratégiai kezelhetetlensége.
Az általában jól tájékozott David Ignatius, a Washington Post kolumnistája hasonló, vagy ha lehet, még kijózanítóbb figyelmeztetést küldött, pontosabban inkább tolmácsolt Kijevnek[3]:   A világ minden bizonnyal megünnepli majd Ukrajna végső győzelmét, és az utolsó orosz betolakodó kikergetését. De lehet, hogy erre csak évek, esetleg évtizedek múlva fog sor kerülni. És a közeljövőben nem lesz aláírt békeszerződés sem. Ukrajna hosszú ideig valószínűleg részlegesen kettéosztott ország lesz, orosz csapatokkal egy forró tűzszüneti vonal mentén.

Ez a patthelyzet és szétszakítottság kegyetlen lesz. De amikor most az ukránok terveket készítenek az elkövetkező néhány évre, lebegjen előttük Dél-Korea és Nyugat-Németország példája. Ez a két ország rendkívül sikeres demokráciává tudott válni a befejezetlen háborúk és despotikus ellenfelek árnyékában. (Kiemelés tőlem – M. G.)

Geonapló, Új Hét