Harag

Posted by
Ferber Katalin
>Talán gyerekkorában kezdődött, ebben nem volt biztos.
Nem tudta felidézni hogy akkor, amikor ordításokat, sikolyokat, dühödt felcsattanásokat hallott a másik szobában, miközben tologatta oda és vissza a játékautóját. Vagy akkor amikor a sokadik idegen bácsi ment be anyja szobájába.
Kölni, izzadság, füst áradt ki a szobából ha anyja a bácsi távozása után kijött a szobából.
Először azt hitte, hogy ezek a bácsik bántják az anyukáját. Hosszú idő telt el, már kamaszodott, amikor megértette hogy a sokbácsis napokon anyjának mindig pénze lett, vett neki még egy játékautót, később már igazi árammal kanyargó játékvonat is lett, maradt a kölni, az izzadság és a füst szaga, összekeveredve.
Lassan fiatal férfivé érett, mi tagadás vonzónak tartották a lányok, aztán az asszonyok is, ő pedig kölni, izzadtság és füstszagot érzett, valahányszor kipróbálta magát egy-egy nővel. Jól ment. Őt azonban ez csak annyira érdekelte, amennyire néhány félóra megszabadította a haragjától.
Tudta magáról hogy okos. Minden feladatot pontosan egyharmad idő alatt oldott meg a többiekhez képest. Iskola, gimi, egyetem, minden hiába volt, a haragja nem csitult.
Alig volt húsz éves, amikor rájött, hogy mindenkire haragszik.
Azt is felismerte, hogy mindenkit butábbnak tart saját magánál, s ezt egyre gyakrabban ki is mondta.
Jó, a nőkkel más volt a helyzet, sokáig nem zavarta hogy nála butábbak, vagy csak egyszerűen másképp okosok mint ő.
A harag ennek ellenére nem csitult benne, de ritkán gondolkozott el azon hogy miért és kire vagy kikre haragszik.
Sokat tanult a nőktől, örült ennek, igazán különleges partnerré válhatott nekik köszönhetően.
Már azt sem tudta felidézni, miért és mikor állt jómaga is értetlenül leplezetlen durvasága előtt, s bár igaza volt abban a helyzetben, a letorkollt másik ember szemében megpillantotta a szűkölő félelmet.
Hazafele megállt egy parkolóban, s arra ma is tisztán emlékszik, hogy ököllel csapkodta a volánt. Rájött hogy ő csak haragudni tud, arra is, hogy neki csak a ráció (az “okosság”) meggyőző, őt nem érdekli sem az érzelmi kötődés, sem az öröm vagy a sírás. Miközben egyre dühödtebben csapkodta a volánt, megértette hogy nincsenek érzelmei. Illetve van, egyetlen egy: a harag.
Nem érdekelte őt a lélekturkász, megvetette az érzelmes érzelgős, elkeseredett, olykor kétségbeesett könyörgéseket, egyszerűen tudta miközben feldagadt a keze a csapkodástól, hogy ő sohasem számíthat az érzelmeire. Megtanulni már nem akarta, maradt az okosság és a nők többségét elvarázsoló valóban ritka képessége (“mestersége?”) ha szexre került a sor, és mire másra is lehetnek a nők jók, mint szexre?
Nem akarta megfejteni hogy ő miért ilyen. Azt sem hogy mások miért nem ilyenek mint ő.
Úgy hajított ki egyetlen rosszul megfogalmazott kérdésre bárkit az életéből, hogy másnap már a nevét is elfelejtette.
Nem volt könnyű élete, csak egy darabig. Aztán nehézségek, szaporodó tragédiák, s bár mindig mindent megoldott, valami hiányzott. Azt ma már pontosan tudja mikor ismerte fel a hiányt: nála okosabb emberre vágyott, s azt persze el sem tudta képzelni hogy az nőnemű lesz. (Nem arra valók ők, gondolta.) Egy nap ez is bekövetkezett és nem hitt sem a szemének sem a fülének, az eszének pedig még kevésbé.
Nem volt ok a lekicsinylésre, értelmetlenné vált a jópofizás, csak a haragja maradt mint jól bevált eszköz, de azzal viszont elriasztotta (percek alatt) azt aki értette őt, de távol tartotta magát a haragjától.
Akkor értette meg, hogy ő a haraggal védte magát egész életében. Mindenkin vagy majdnem mindenkin leverte mindazt, ami az ő hiánya volt. Ezen az egyetlen (nőnemű) emberen nem tudta leverni, mert hasonló gyerekkora volt mint az övé, de a nő képes volt évtizedek alatt ezt önmagában helyretenni, s megteremteni a gyerekkorában porig rombolt érzelmeit.
Ennek az embernek köszönheti, hogy életében először önmagára haragudott. Ennél többet már nem tudott tenni.