Fekete, fehér, igen, nem?

Posted by
Pamela Paul>
New York Times

>Adrian Lestert, birminghami brit színészt, aki két jamaicai bevándorló fia, a múlt héten Tony-díjra jelölték a Lehman-trilógiában nyújtott alakításáért, amelyben Emanuel Lehmant, a Lehman Brothers bukott befektetési óriáscég egyik német származású zsidó alapítóját alakítja. Lester, akárcsak a háromszereplős darab többi színésze, több szerepet is magára ölt, köztük női karaktereket és egy ponton egy hüvelykujját szopó kisgyermeket. Nem volt felháborodás amiatt, hogy egy afrikai származású brit színész német zsidót játszik, ahogy akkor sem volt felháborodás, amikor Stephen Sondheim Company című darabjának londoni előadásában, amelyért Olivier-díjat kapott, a hagyományosan fehér színészek által játszott Bobby-t alakította.
És miért is lett volna? Ezt hívják színjátszásnak.
Az ellen sem tiltakoztak, hogy Lester társszereplője, Simon Russell Beale, aki brit szülők gyermekeként az akkori Brit Malajziában született, és a Szent Pál-székesegyház egykori kóristája volt, német zsidót játszott. Adam Godley, a darab harmadik szereplője a való életben zsidó, de biszexuális is – a darabban nem így van. Ezt is színészetnek hívják, és Beale-t és Godley-t a múlt héten Tony-díjra is jelölték.

És mégis számtalan színészt kritizáltak már azért, mert olyan embereket játszanak, akikre a való életben nem hasonlítanak. Az év elején Helen Mirrent azért bírálták, mert egy készülő életrajzi filmben Golda Meir egykori izraeli miniszterelnököt alakítja, noha nem zsidó – és ezzel a ma már “zsidóarcnak” nevezett viselkedésmódot alkalmazza. Egy Mirrent védelmező interjúban Ian McKellen (aki egyébként a varázslótól a macskáig mindent eljátszott már) azt kérdezte: “Az az érv, hogy egy hetero férfi nem játszhat meleg szerepet, és ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy én nem játszhatok hetero szerepet?”. Folytatta: “Biztosan nem. Mi színészkedünk. Alakítunk.
A színész magánszeméylétől eltérő szerepek felvállalása nem mindig kavart vihart. 1993-ban, amikor Tom Hanks meleg karaktert játszott a “Philadelphia” című filmben, bátornak nevezték, amiért szembeszállt a homofóbiával, és Oscar-díjat kapott. Ma már az ő alakítása nem szerepel ilyen jól egyeseknél. “Melegeket játszó heterók – mindenki díjat akar adni nekik” – panaszkodott Billy Porter előadóművész egy 2019-es színészi kerekasztal-beszélgetésen. Pedig a legjobb meleg, leszbikus és biszexuális színészeink közül sokan – Jodie Foster, Alan Cumming, Kristen Stewart, Nathan Lane – heteró szerepekért nyertek díjakat, anélkül, hogy akár csak egyetlen szó  panaszt is hallottunk volna.

Ezzel gyakorlatilag azt mondjuk – anélkül, hogy ezt valaha is, az ég óvjon meg attól, hogy hangosan kimondjuk -, hogy a marginalizáltnak tekintett csoportok színészei – legyenek azok melegek, őslakosok, latinók vagy bármilyen más identitásúak – nyugodtan játszhatnak hetero fehér karaktereket. De nem oké, ha fordítva van. Az ilyen kettős mérce talán nem zavarja Önt. De ha probléma, hogy egy “rosszul kiválasztott” színész – aki identitásában eltér a karaktertől – elvesz egy szerepet valamilyen “megfelelően kiválasztott” színésztől, amikor már így is kevesebb szerep jut az alulreprezentált vagy marginalizált csoportoknak, akkor miért nem ítéljük el Simon Russell Beale-t, amiért elvett egy munkát egy zsidó színésztől? Miért nincs felháborodás minden alkalommal, amikor egy 40 év körüli színésznő a biológiát eltorzítva, 25 éves színésznők anyját játssza, megfosztva ezzel a játéktól idősebb színésznőket, akik hihetőbben illenek a szerepre?

Ha azonban az igazi probléma az, hogy a színészek nem képesek megérteni, milyen érzés egy demográfiai csoporthoz tartozni, vagy a saját tapasztalataikon kívül eső szexuális irányultsággal rendelkezni, akkor egyik színésznek sem kellene olyan embert játszania, aki nem hasonlít saját magára. Más szóval, senkinek sem szabadna megengedni, hogy eljátsszon egy szerepet.

Hollywood bölcsen túllépett a fekete arcú és Shylock-sztereotípiák, a “királynős” meleg karakterek és Mickey Rooney kínos japán földbirtokos szerepén a “Reggeli Tiffanynál” című filmben. Bőven van hely  középen anélkül, hogy a másik nemkívánatos végletbe gördülnénk. Nem arról van szó, hogy a szigorú tipizálásnak soha nem szabadna megtörténnie; mind a színészek, mind a közönség számára kifizetődő lehetőségeket nyújthat. Íme, a siket színészek az Oscar-díjas “Coda” című filmben. De a siket előadók olyan musicalekben is meghatóan tudnak játszani, mint a “Tavaszi ébredés” 2015-ös Deaf West felújítása, ahol olyan szerepekben játszottak, amelyeket eredetileg halló karakterekként adtak elő, és egyszerűen csak karakterekként adtak elő, sem kifejezetten halló, sem siket, de kifejezésükben transzcendentálisan emberi.

Hasonlóképpen, a nemrégiben felújított “Oklahomá”-ban Ali Stroker, aki kerekesszékkel közlekedik, teljes mértékben meg tudta testesíteni Ado Annie-t, aki a filmben és a korábbi színpadi változatokban sok időt tölt azzal, hogy elszökik udvarlója, Will Parker elől, ahogyan Daniel Day-Lewis egykor a “Bal lábamban” című darabban rendkívüli érzékenységgel formálta mdeg a kerekesszékes írót és festőt, Christy Brownt.

A jó színészek képesek megtalálni a módját annak, hogy olyan embereket ábrázoljanak, akik nem olyanok, mint ők maguk és ez különbözteti meg őket tőlünk, akik alig tudtuk megjegyezni a szövegünket a “Charlie Brown karácsonya” előadásában a negyedik osztzályban. A színészet az együttérzés és a nagylelkűség műve. Azok, akik képesek erre a fajta érzelmi hasbeszélésre, lehetővé teszik a nézők számára, hogy megtaláljuk magunkat a képernyőn megjelenített életekben, függetlenül attól, hogy azok mennyire nem hasonlítanak a sajátunkhoz.

Elismerés azoknak a színészeknek, akik ezt jól csinálják. Elismerés a tehetséges Adrian Lesternek, aki elfeledteti velünk bőrszínét, nemzetiségét és vallását – és teljesen átadja magát az alakításának. Egyetlen színésznek sincs oka arra, hogy bocsánatot kérjen azért, mert gyakorolja és kiélvezi a mesterségét.

 

 

 

 

Címkép: Adrian Lester, Simon Russell Beale és Adam Godley a “The Lehman Trilogy”-ban. Sara Krulwich/The New York Times