Az igazi győztesek

>Az „amerikai hatalom oltárszolgái”-ról nem csak az mondható el, hogy a  győzelem kapujában vannak. Ők már győztek. Thomas Wright, a Brookings vezető kutatója a Nemzetbiztonsági Tanács frissen kinevezett stratégiai igazgatója The folly of retrenchment című 2020. márciusi esszéjében „amellett érvel, hogy Amerika nem vonulhat vissza, mert ezzel feladná világelsőségét. Ezt szerinte legfőképpen Kína miatt nem teheti meg.

Lássuk, miben is áll [Wright szerint] ez a legújabb, „kínai kihívás”:

A jelen pillanatban az amerikai és a kínai rendszer verseng egymással, és az egyik oldal nemcsak azáltal jelent veszélyt a másik számára, amit csinál, hanem azáltal is, hogy az, ami.    Kína és a többi autokrácia számára az Egyesült Államok demokratikus rendszere a puszta léténél fogva veszélyt jelent. 

[Az előző bekezdés értelmében ez fordítva is így van, vagyis Amerika számára Kína „és a többi autokrácia” (azaz értelemszerűen Oroszország is) a puszta léténél fogva – „azáltal, ami” – veszélyt jelent.]

Az amerikai és a kínai rendszerek közötti versengés fokozatosan kiterjed a társadalom minden részére (üzleti élet, médiák, sport, technológia, nevelés, politika, diplomácia, hírszerzés, hadsereg). Ez a verseny általában nem vonja maga után katonai erő alkalmazását, de a geopolitikai hatalmi egyensúly elengedhetetlenül hozzátartozik. Csak az Egyesült Államok elrettentő ereje gátolhatja meg a versengés áttevődését katonai területre.

[Az ukrajnai amerikai-orosz „kihelyezett” (proxy) háború azt bizonyítja, hogy az orosz „autokrácia” esetében az Egyesült Államok elrettentő ereje nem tudta és tulajdonképpen nem is akarta meggátolni a versengés áttevődését katonai területre, mégpedig azért nem, mert Biden december elején, amikor az invázióról szóló döntés még valószínűleg meg sem született, kijelentette, hogy a katonai segítségnyújtást garantáló Nato 5. cikkelyében rögzített kötelezettségvállalás továbbra is „sziklaszilárd”, Putyinnal azonban közölte (és ezt Zelenszkijnek is megmondta), hogy „amennyiben Oroszország újabb ukrán területekre is betör [further invades], az Egyesült Államok, európai szövetségeseivel együtt erős gazdasági intézkedésekkel fog válaszolni, további defenzív eszközeket bocsát Ukrajna rendelkezésére, és katonailag megerősíti a Nato keleti  szárnyán elhelyezkedő szövetségeseit”.

Biden február 17-én, vagyis egy héttel az orosz katonai akció előtt már nemcsak tudta, de nyilvánosságra is hozta, hogy Oroszország „az elkövetkező napokban meg fogja támadni Ukrajnát”. A potenciális válaszlépéseket illetően pedig leszögezte : „Az Egyesült Államok, szövetségeseivel együtt, készen áll arra, hogy megvédjen minden négyzetcentiméternyi [every inch] Nato-területet. Nem fogunk csapatokat küldeni Ukrajnába, hogy ott harcoljanak, de továbbra is támogatjuk az ukrán népet.”

Ez minden volt csak nem elrettentés. Amit a Wright-féle, Kínával kapcsolatban körvonalazott logika értelmében úgy lehet értelmezni, hogy az európai „geopolitikai hatalmi egyensúly”-nak és ezen belül mindenekelőtt a Nato körén kívül eső európai országokra vonatkozó orosz biztonsági igényeknek az amerikai megítélése ekkor még nem tette lehetővé az elrettentést. Ezeket a Putyin 2021. novemberi külügyminisztériumi beszédében és az amerikaiaknak elküldött orosz tárgyalási javaslatokban megfogalmazott biztonsági igényeket (köztük Ukrajna semlegesítését és kivonását a de facto már évek óta érvényesülő nyugati befolyási övezetből) Amerika és a Nato természetesen nem fogadta el, ugyanakkor a Nyugat nem volt abban a helyzetben, hogy eleve megakadályozza Oroszország ezt katonai eszközökkel elérni akaró szándékát. Eddig, legalábbis tudtommal, nem került nyilvánosságra semmi arról, hogy az amerikaiaknak voltak-e információi az orosz hadsereg tényleges technikai és pszichikai állapotáról. Elképzelhető, hogy voltak, de az is lehet, hogy azt hitték, az oroszok ideiglenesen el tudják majd foglalni Ukrajnának legalább a Dnyepertől keletre elterülő kisebb részét.

Március 10-e körül azonban, amikorra kiderült, hogy Ukrajnában nem lesz orosz Blitzkrieg, megváltozott az egész kérdés percepciója^[1], és megváltozott az elnök Ukrajnával foglalkozó nyilatkozatainak a hangneme is: „Gazdasági szankcióink és exportkontrolljaink összessége döntő csapást mér [crushing] az orosz gazdaságra. Biztosítani fogjuk, hogy Ukrajnának meglegyen minden fegyvere ahhoz, hogy megvédhesse magát az orosz inváziós erőktől. Bár nem fogunk világháborúzni [fight the third World War] Ukrajnában, Putyin háborúja Ukrajna ellen soha nem vezethet győzelemre. A demokráciák felemelkednek ehhez a pillanathoz, a világot a béke mellett mozgósítva. Erőt mutatunk, és soha nem fogunk meginogni.”     .

Az Oroszországgal folytatott „versengés áttevődését katonai területre”, vagyis a közvetlen amerikai-orosz katonai konfliktust – a „kompetitorok” reményei szerint – így egészen sajátos, „dialektikus” módon sikerülhet elkerülni: az Oroszország elleni totális gazdasági háborúval, valamint Ukrajna oroszellenes háborús erőfeszítéseinek gyakorlatilag korlátlan támogatásával. Ami aztán  Oroszország győzelmének a megakadályozásával és az ukrán győzelem elősegítésével úgy valósítja meg az elrettentést, hogy radikálisan meggyengíti Oroszországot, olyannyira, hogy a továbbiakban az már nem lesz képes sem a posztszovjet térségben, sem máshol (például a Közel-Keleten vagy Afrikában) az ukrajnaihoz hasonló katonai akciókat folytatni. Ez az, amit Austin amerikai védelmi miniszter április 26-án tételesen is megfogalmazott.

Ami pedig Kínát és Tajvant illeti, az ukrajnai főpróba – Wright és a többi „kompetitor” minden bizonnyal erre számít – okulásul szolgál majd mindkettő számára: a továbbfejlődni akaró Kínát elrettentheti a Tajvan elleni katonai fellépéstől, Tajvannal pedig meg fogja értetni, hogy függetlensége védelmében ténylegesen neki kell majd harcolnia (maximális támogatottsággal, persze), ha mégis konfliktusra kerül sor.]

Egy ilyen ideológiai verseny közepette a globális visszavonulás valójában azt jelentené, hogy elismerjük Kína és a többi autoritárius állam győzelmét. Ez lehetetlenné tenné a demokratikus világgal – Európában legfőképpen Franciaországgal, Németországgal, az Egyesült Királysággal, Ázsiában pedig Ausztráliával, Japánnal és Dél-Koreával – fennálló politikai szövetségünk megőrzését. Ez a pszeudorealista manifesztum azért érdemel figyelmet, mert jól mutatja, hogyan próbálja a kül- és biztonságpolitikai Blob progresszív szárnya áthangszerelni a Trump (pontosabban a már rég menesztett H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó és James Mattis védelmi miniszter) idejében elfogadott nemzetbiztonsági és védelmi stratégia kedvenc tézisét.”
Geonapló