Posted by Dénes Tamás
>Eltérően azoktól a covidosoktól, akiket hasonlóan reménytelen állapotban azonnal mélyaltatásra és egyéb gépekre ítéltek, … nekem megadatott, hogy éber állapotban vívjam meg a coviddal a harcot egy valódi lélegeztetőgéppel (oxigénmaszk) és számtalan infúzióval felszerelve.
Az nem okozott akkora nehézséget, hogy napi 24 órában szinte mozdulatlanul feküdjek, de mivel az oxigénmaszk minden irányból gumírozott patentekkel zárta le a teljes arcomat (a fülemet kivéve), különleges kihívásokkal kellett szembenéznem.
Rögtön a maszk felhelyezése után –nyilván a maszkban sebesen áramló levegő miatt- iszonyúan elkezdett viszketni az orrom. Mivel a kezeim szabadon voltak, automatikusan nyúltam az orrom felé, hogy megvakarjam, ám a kemény műanyag maszkba ütköztem. Az életbenmaradási küzdelmem tehát azzal kezdődött, hogy milyen pszichikai módszerrel tudom az orrviszketésemet semlegesíteni! Minden meditációs és jóga tudásomat összeszedtem, de most már 12 napi tapasztalat birtokában kijelenthetem, hogy az orrviszketés –főleg ha állandóan ingerlik- egyáltalán nem olyan, mint a büdös, amihez az orr bizonyos idő után hozzászokik. Néha kegyelmet kaptam, amikor az ápolónő 1 percre levette a maszkot, hogy inni tudjak és ezt kihasználva az 1 perc nagy részében dörzsöltem az orrom.
Legalább ilyen önhipnotikus gyakorlat, hogy a fent leírt körülmények között, napi 24 órában egy fehér fal néz szembe az emberrel, amely annyi információt tartalmaz (ami nem kevés), hogy van rajta egy óra. Tehát azon kívül, hogy néha egy-egy ápolónő belibben és néhány kedves szó kíséretében infúziót cserél, semmiféle inger és információ nem éri az oxigénmaszkban szélviharként áramló levegőn kívül az embert.
De mégis, néha halkan, néha hangosabban megszólal egy központi rádió hangja, amiben a Retro rádió csevegése és a 80-as, 90-es évek slágerei és celebjei hallhatók. Magam se gondoltam, hogy egyszer az intenzív ellátás körülményei között, több órányi agytevékenység után mosolyt csal az oxigénmaszk alatt senyvedő arcomra.
Történt ugyanis, hogy a műsorban preferált és napjában többször bejátszott számok között, meghallottam a Csikidám számokat. Koromnál fogva ismertem őket, de ki nem állhattam sem a produkcióikat, sem a zenekar bájgúnár vezetőjét. Most azonban egyre jobban zavart, hogy nem jutott eszembe a Csikidám zenekar vezetőjének neve. Feszülten figyeltem a rádiót, hogy hátha az összekötő szövegekben kimondják, … de nem, nem, és nem.
Erre magamnak tűztem ki a feladványt, hogy valahogy kitaláljam. Különböző kezdőbetűkhöz próbáltam általam ismert régi celebeket találni, de ez a paprikajancsi nem ugrott be, miközben szólt egyre a rádióban a Csikidám zene. És egyszercsak –a szemközti óráról láttam- két és fél óra után megvilágosodtam! … Szikora Robi!!!
Ez már annyira (tragi)KOMIKUS volt, hogy az oxigénmaszkba zárva is elmosolyodtam, mert belegondoltam, hogy ha valaha valaki azt mondja nekem, hogy az életemből két és fél órát a Szikorára fogok fordítani, háááááát nagyot röhögtem volna.
Ám a történetnek itt nincs vége. Ugyanis amikor ráeszméltem a Szikora nevére, arra gondoltam, hogy „vajon holnap is fogom tudni”?
És megtörtént a csoda. Ennek a számomra igazán jelentéktelen, sőt visszataszító embernek úgy rögződött bennem a neve, hogy még most is fejből, azonnal ki tudom mondani. Sőt köszönettel tartozom neked Szikora Robi, hogy az oxigénmaszkba szorult helyzetemben, a végtelennek tűnő időből két és fél órát felszabadítottál.