A néma kő

Posted by
Bojár Iván András
Budán a napokban emlékművet avattak. Csendben, alig százfőnyi egybegyűlt, zömmel önkormányzati testületi és adminisztratív szereplő előtt. Ott voltak még az emlékmű létrehozásának tevőleges segítői. A helyi tévé és néhány megtorpant utcai járókelő. Szinte súlytalan eset. Nem számoltak be róla nagy hírközlők, a résztvevők sem nyilatkoztak forszírozottan izgatott stúdióbeszélgetésekben az esti talkshowk reflektorai alatt. Megtörtént. Elmúlt.
Most ott áll egy kő, emlékkő, a Maros utca torkolatában a Városmajori templom tövén. Iskolába, óvodába, boltba igyekvők tán észre sem veszik, hogy mi az, ami mintha megváltozott volna itt.
Helyénvaló
Ez az észrevétlenség Mohácsi András szobrászművész munkájának vitathatatlan erénye, aki hálistennek végre-végre megszakítva a Budapestre rászabadított zsánerszobrok invázióját, a formaképzés gondolati eszközeihez nyúlva, valódi kortárs művet alkotott: gondolatiságával és viselkedésével egyaránt a környék történelmére, egyszersmind fizikai, morfológiai jellegzetességeire reflektál. S ezt ebben a formában kizárólag ehelyütt teheti. Ezért a kő máris azt a hatást kelti, mintha mindig itt állt volna. Helyénvaló – a szó eredeti de átvitt értelme szerint is.
Mohácsi pályázati győzelme a kiíró győzelme is a bornírt és történelemhamisító rendszerszerűség felett. Ismert, hogy a nagyszámú, természetesen jeligével pályázó aspiráns között felbukkant a kurzus ünnepelt művésze Párkányi Raab Péter, de a mostani emlékmű létrejöttét voltaképp kikényszerítő, torzitó ikonográfiájú Turul-szobor megformálója, Szmrecsányi Boldizsár is.
A most látható emlékkő alapgondolata a legelső ihlet szülötte, végsősoron, ami akkor megjelent az alkotó fejében, finomításokkal az valósult meg. Sokjelentésű, ugyanakkor egyszerű formavilág. Ez adja erejét és hitelességét. Az Árkayak alkota népies szecessziós, majd a 20-as 30-as évek itáliai modernizmusának hatásait közvetítő újabb templom alkotta együttesbe, ez utóbbi tornyára reflektáló forma jött létre. Pontosabban a rendkívül karakteres torony negatívja. A mindenkori templomtoronyban megnyilvánuló spirituális üzenet, a világmindenség és az emberi szféra, a mennybolt és a földi por, az Isten és az ember világa között kapcsolatot teremtő tengely kijelölt pontjának hiánya. Itt a voltaképpeni templomkertben a torony negatívja mintha Isten elvesztésének tragédiájára utalna. A háború rendkívüli napjaira, mikor az ember elveszítette kapcsolatát a Teremtővel, avagy az fordította el tekintetét rólunk.
Ugyanakkor az emlékkő nem egy, de két kő: meghasadt egység. Formailag a templom homlokzatának osztottságára reflektál, de akár az őskeresztényi ima mozdulat, az orans tartás imádkozva égre emelt, s a mennyei áldás befogadására váró tenyereit idézi. Van aki szárnyakat lát belé, s óhatatlan az átérzet civilizációnk fundámentumára, Mózes kőtábláira is.
Ez szobrászat. Ha nem tudjuk, hogy az emlékkő és a torony kapcsolatban áll, az minden értelmezés nélkül egyértelműen érzékelhető. S akit érdekel a mű tárgya, azon elgondolkozva alkalma támad a környéken megtörtént tragédiák, általában a történelem, de azon túl az ember sorsának, helyének, küldetésének kérdésein is elmerengenie. Nem csekélység.
Az emlékkő kemény felületei közé azonban, melynek jelentésrétegeit az alkotói szándék volt hivatott kijelölni, sokkal több üzenet, szimbólum, jelentés szorult. Közöttük, akár egy film párhuzamosan futó jelenetsorai összefonódik több meghatározó szereplő, mindenekelőtt az alkotó és a megbízó és azok társai, történészek, írók, lelkészek, politikusok egyéni érintettségei, szerepei, felelősségei. Az emlékkő históriája ugyanis nem az avatással kezdődött, de mégcsak a pályázati kiírással sem. Ez a kő – majd a legbölcsebb idő dönt felőle – egy már fél emberöltő óta létező emlékmű antitézise vagy értelmezést korrigáló lábjegyzete, netán – ahogy sokan reméljük, – eltörlő és gyógyító eszköze lesz/lehet. Mindenekelőtt annak a másik szobornak: a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legkínosabb, leggyalázatosabb szimbolikus megnyilvánulásának, a 12. kerületi ércturulnak, amely saját meghatározása szerint a “II. világháború XII. kerületi áldozatai emlékműve”. Áldozatoké tehát, melyről eredetileg valódi áldozatok százai névsora hiányzik, ugyanakkor tömeggyilkosok nevei sorakoztak. Köztük egy talán-talán ismerősen csengő név, Pokorni József neve.
A turul és a kő
Adott egy történet, amely látszólag két tárgy, két emlékmű története lenne, valójában még hetvenhét év után is változatlanul különféle társadalmi működésmintázatok, mindenekelőtt azonban valóságosan megélt családi érzések története. Nem is igen képzelhető el olyan szereplő e történetben, akit személyesen ne érintene mélyen az, amiről a két emlékmű, a minap fölállított és átadott városmajori, valamint annak kiváltó oka, a botrányos Böszörmény úti 12. kerületi turulszobor beszél, hallgat vagy aljas szándékkal félremagyaráz.
És adott a történelemhamisító Turul-szobor, amely ebbéli hazug funkciójában vált kultusztárggyá, biztosít időről időre neonáci demonstrációknak helyszínt. De azok száma is jelentős lehet a kerületben, kiket a turul toteme nem mások ellen mozgósít, pusztán bennük, akár más hasonló első világháborús emlékművek az országban sokfelé, hazafias érzelmeket ébreszt. Legalábbis, a hímestojások tetején óvatoskodva haladó helyi politika, mintha velük, a “konzervatív budaiak”kal számolna, amiért nem radikálisan dózerrel rendezte a nyilas tömeggyilkosság helyszínével szemközt elhelyezett, jóformán azt ünneplő radikális Turul-szobor kérdését. Ezt a percepciót az idei április 3-i választások végeredménye persze erősen árnyalja, hisz a Fidesz minden anyagi erőforrással felvértezett országgyűlési képviselőjelöltje, az emberarcú fideszes karakterét hozó Fürjes Balázs helyett egy “nyeretlen kétéves” ellenzéki kapott biankó bizalmat.
A történelemtanár vesszőfutása
Pokorni Zoltán huzamos ideje a Turul-szobor néven ismert emlékművet fenntartó kerület fideszes polgármestere. Azt elődjétől, a szintén fideszes Mitnyan György polgármestertől örökölte meg, s vele a botrányt, azt a nedvedző gennyes tályogot, amely a magát finomnak, elegánsnak és jómódúnak tartó Hegyvidék arcát 2005 óta égeti. Pokorni feladata és felelőssége is kettős, hisz amíg a budai kerület első embere, közben fenntartotta magának értelmiségi szerepét: megszólalásai, élesen elütve párttársaiétól, nem a kincstári bikfanyelven megszólaló politikus, inkább egy töprengő, moralizáló értelmiségi gondolatait közvetítik. Történelemtanári előéletére gyakorta hivatkozik.
Nemigen képzelhető el méltóbb próbatételt kiszabni egy (akár csak ex) történelemtanárra annál, mint hogy fölfedezze, figyelmének objektív céllal, tárgyszerű módszertannal vizsgált tárgya ott bujkál a sejtjeiben, korlátos és kiemelkedő képességeit egyaránt hordozó genetikai kódrendszerében. Keresztül-kasul átjárja családi világának valamennyi meghitt zugát, bensőséges érzéseit, hovatartozásának legerősebb érzelmi szálait. Talán nem úgy, ahogy szeretné, de épp ellenkezőleg. Ez történt Pokorni Zoltánnal, aki húszéve egy napon azzal szembesült, hogy édesapja, Pokorni János 1956 és 1989 között a III/III-as belügyi csoportfőnökség besúgója volt. Emiatt az időközben történészből politikussá vált Pokorni akkor – ritka tett az elmúlt 32 évben – pártelnöki pozíciójáról is önként lemondott. Egy évtized sem telt el, hogy Rab László cikke nyomán nyilvánosságra került, hogy a Turul-szobor névsorában áldozatként szereplő, 1945 január közepén gerinclövés következtében a János kórházban meghalt Pokorni József, egyrészt nemcsak a kórháznak, turulnak is helyetadó kerület ekkorra már polgármesterének, Pokorni Zoltánnak nagyapja, de mint aktív nyilas, halála előtt bőségesen kivette részét a kerület zsidó polgárainak megkínzásában majd tömeges kivégzésében. Épp azokéban, kiknek nevei tüntetően hiányoztak a kerület II világháborús áldozatainak eredetileg állított emlékműről. Átgyalogolt hát a XX. század a polgármesteren, aki emlékezetes megrendült beszédében erre reagálva, perzselő szégyenről számolt be.
Ha mindez nem történik meg, alighanem mai napig az Ungváry Krisztián történészt, Zoltán Gábor írót, valamint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Holokauszt Emlékközpont vezetőit összefogó grémium által elkészített alapos korrekciós jelentés nélküli, eredeti “áldozati” névsor szerepelne egy alapvetően 19. századi szimbolikájú katonai emlékművön, Buda szívében. Azaz, durva rögzült történelmi hazugságok élnének tovább.
Lelkiismeretes és átgondolt terv volt mindezek után, hogy a polgármester kezdeményezésére a kerület pályzatot írjon ki egy új emlékmű számára, mely immáron tényleg a kerület II. világháborúban elpusztult áldozataira hivatott emlékezni. Köztük arra a többszáz zsidóra, akiket nemcsak a tragédiáról szemét szívesen elfordító Bel-Buda szalonzsidózó úri publikum volt hajlamos elfelejteni. A két szoborállítás között eltelt közel két évtized kitörölhetetlen változásokat hozott a környék emlékezetében, önképében. Jelentős hatást ért el ugyanis Rab László említett tanulmánya, megjelent Zoltán Gábor kiemelkedő irodalmi műve, a városmajori nyilasok vérengzéseit kíméletlen pontossággal rögzítő Orgia.
Annál különösebb, hogy a pályázati kiírás éppoly tisztázatlanra sikerült, amilyet a Turul-szobor oldalába eredetileg kitett úgynevezett Szatucsek-lista áldozati névsora is példáz. Akkor azt gyalázatos hanyagsággal fércelték össze. Ám most sem alapos megelőző kutatómunka nyomán készült a pályázati kiírás. Inkább a politikai, az emlékezetpolitikai szándék ereje érződött megszületésében, semmint a minúciózus elkötelezettség, hogy a tervezett mű majdan a történelmi tények feltárása következtében megnyugtatóan bizonyos állításokra támaszkodva jöhessen létre. Ez a hiátus felelősséget és szabadságot hagyott az alkotónak, amit Mohácsi mély intellektuális és alkotói odaadással viselt. Az emlékkő oldalába símuló acélszalagokon sorakozó nevek végső listája a kivitelezés majdnem legutolsó pillanatáig folyamatosan változott, alakult. A legfontosabb kérdés, hogy ez az emlékmű immáron a párszáz méter hatósugarú térségben 1944-45 telén kivégzett többszáz zsidó orvos, ápoló, kórházi és idősotthoni ápolt neveit is viselje, az új emlékmű életrehívásának elsődleges szándéka volt. Ám a többi név kapcsán most sem állítható, hogy a lista minden elemében következetes. Mohácsi 2019 november elején kapott történész szakmai segítséget a helyes névlista összeállításához. A grémium akkori jelentése rengeteg, bő másfélezer név nyomába eredt, nemcsak a helyesírás, az életrajzi alapadatok, de a valódi életutak, sorsok és szerepvállalások terén. A maguk részéről konzekvens munkát tettek le az asztalra, melynek elméleti megalapozása valamennyi későbbi hazai emlékmű programalkotásakor tanulsággal szolgálhat.
Áll hát az emlékkő.
Létrejöttét megannyi ellentmondás keretezte, s keretezi ma is. Hiszen az emlékmű nem a Városmajori gyepén, hanem annak a katolikus templomnak a kertjében áll, melynek tervezője Árkay Bertalan bizony a nyilas párt lelkes tagja volt. Ha valami, hát a történészekből, szakértőkből álló bizottság – egyebek mellett a Budapest Főváros Levéltára és a Magyar Nemzeti Levéltár nyilas párttagokkal kapcsolatos eredeti nyilvántartásainak átvizsgálása után született – jelentése hszavatolja az emlékmű címe mögötti állítások sokaságát.
“E helyen emlékezünk a második világháború név szerint ismert és mind ez idáig ismeretlen XII. kerületi áldozataira, köztük polgári áldozatokra, katonai kórházakban elhunytakra, munkaszolgálatosokra, elhurcoltakra és a nyilas tömeggyilkosságok zsidó áldozataira”
A listát aztán az emlékmű alkotója, hisz a nyitott kiírás erre teret hagyott, módosította. Érdemes megismerni erről Mohácsi András, saját pár hónappal korábbi szavait: “.. Az adatbázisok szemléletével szemben ki kellett alakítani a saját véleményem. Fel kellett vállalnom, hogy a műre ne kerülhessenek fel egykori nyilas párttagok nevei, és legyenek elolvashatóak, értelmezhetőek az egymás mellé kerülő áldozatok halálozásának okai is.” “ Engem megrázott, és összenyomott az a munka, és küzdelem, ami a nevek miatt rám hárult.
Lassan és pontról pontra kialakítottam a saját álláspontom és nem engedtem, lobbiztam, makacsul kiálltam a véleményem érvei mellett. Az alap mindvégig ez volt, és most is ez, amikor még faragjuk a két oszlopot, az eredeti motívum értelmezésétől nem szabad eltérnem.”
A nagy háború borzalmas sorsterheket rakott valamennyi Magyarországon élő családra, melyek hatása bő két emberöltőn túl máig jelen van. Ahogy jelen maradt, sőt – névsor körüli kezdeti majd mindvégig fennmaradó szakmai, alkotói, politikusi viták igazolják – a mai napig. S ezek a viták, ha ráncok helyett lányabb fodrozódások formájában, de továbbélnek a jövőben is. Mint a művészet erejében, az esztétika parancsaiban, akár az etikai parancsokban mélyen hívő ember, biztos vagyok benne, hogy a hamis és közhelyes Turul-szobor (melyet talán hamarosan egy azt idézőjelbe helyező, átkeretező park vesz majd körül) helyett az egyedi, invenciózus és gondolatgazdag emlékkő kiszorítja a maga igazát. Mert a “maga igaza” egyszerre történelmi tények és erkölcsi igazságok alapzatára, valamint valódi művészi teremtésre támaszkodik.
Elnézést a terjedelemért. A szöveg először a 168Óra utolsó számában jelent meg.