Nem közmédia, ha Gábor Miklós ismétlésben felolvassa a Pál utcai fiúkat

Gábor Zoltán

>Az ÉS április 22-i számában Károlyi Csaba megírta, hogy Nincs közmédia. Erre reagálva egy kiérdemesült sajtómunkás beírt a lap április 29-i számának Visszhang rovatába. Elismerve, hogy „az állami fönntartású média politikailag elfogadhatatlanul elfogult”, hangot adott azon véleményének, hogy „de azért az élet egy kicsivel mégiscsak több, gazdagabb világ.” Mert hiszen, hívja fel az olvasóközönség figyelmét a kiérdemesült, „az állami média nem csak politikai műsorokból áll, vannak szép számmal igazi közszolgálati műsorai. Hetek óta hallgatom a Kossuth Rádió színházában A Pál utcai fiúkat Gábor Miklós meghatóan szép felolvasásában. Ez hamisítatlan közszolgálat. Nemrég fejeződött be ugyanitt Kosztolányi Esti Kornélja Máté Gáborral. Közszolgálatnak éltem meg.” Természetesen az, hogy a jobb napokat látott sajtómunkás mit minek él meg, az ő magánügye, de ha már ezekkel a műsorokkal példálózik, kikívánkozik belőlem, hogy mindkét produkció az előző évezred utolsó éveiben, egy teljesen másképpen működő Magyar Rádióban készült. Konkrétan a stúdiók sincsenek már meg, amelyekben azok a felvételek készültek: a NER a csak rá jellemző gondossággal felszámolta őket, mint ahogy azokat a szerkesztőségeket is, amelyek ilyen műsorokat készítettek. Miután győzött az úgynevezett Fülkeforradalom, Orbán összetákolta a maga médiatörvényét. Egyrészt már akkor eldőlt, hogy kormányát békés úton soha nem lehet leváltani, másrészt megpecsételődött a közmédia sorsa.

Ha a Fülkeforradalom után tizenkét évvel akad olyan ember, aki a Fülkeforradalom előtt készült egy-két műsor kegyes megismétlését közszolgálatnak tekinti, az, meg kell mondanom, bámulatra késztet: milyen hatalmas a gügye optimisták, a dialógust soha fel nem adó „hídemberek” bárgyúsága!

Tőlük eltérően én úgy gondolom, akkor létezne közszolgálati média ebben az országban, ha ma is léteznének olyan szerkesztőségek, mint amelyek a példaként említett műsorokat anno megcsinálták, és működnének a stúdiók, továbbá, ha egy mai Molnár Ferenc írásából is műsor készülhetne a Magyar Rádióban vagy a Magyar Televízióban – ezzel szemben a helyzet az, hogy minden valamirevaló kortárs író rajta van azon a listán, amely a műsorokban nem szerepeltethető szerzőket sorolja fel.

Be kell vallanom, hogy ezt nem elfogulatlanul írtam: szerkesztőként és rendezőként én vettem fel azt a bizonyos Pál utcai fiúkat. Világos, hogy sértett ember vagyok, hiszen a Fülkeforradalom elvette a munkámat. De persze boldog ember is vagyok, mert a Fülkeforradalom előtti időkben csinálhattam olyasmiket, mint az a műsor, és nem kevés másik.