Posted by Markó Béla Magyar félhomály című esszéjének részlete. Az írás megjelent a Mozó világ áprilisi számában és az Új Hétben
Az erdélyiséget nem kell letagadni, és nem is lehet. Inkább az a kérdés, hogy ezt a jövőben erősíti-e vagy gyengíti az úgynevezett nemzetpolitika. Vagyis a sokat emlegetett nemzetegyesítés gyorsítja-e vagy lassítja, netán megállítja a folyamatos elszivárgást. Ugyanis az Erdélyben való megmaradáshoz, tetszik, nem tetszik, elengedhetetlen a transzilvanizmusnak valamilyen formája. Ezt az ideológiát ugyancsak Kós Károlyék fogalmazták meg annak idején, és az irodalomban talán jobban, a politikában kevésbé érvényesült a két világháború között.
Így vagy úgy, a transzilvanizmus lényege mindenképpen a a saját jövőkép és az önálló cselekvés. Meg ami a legfontosabb: hogy próbáljunk meg a saját fejünkkel gondolkozni. Az utóbbi években ez nem mindenkinek sikerül itt Erdélyben sem. Döbbenten figyelem azt a Facebook-kommentárokban vagy akár magánbeszélgetésekben nálunk is lépten-nyomon felböffenő vélekedést, hogy minket, magyarokat magunkra hagyott a Nyugat, magunkra hagyott az EU. A március 15-i ünnepi szónoklatokban még papok részéről is visszahallottam ezt az önsajnáló demagógiát, sőt, egyenesen a szabadságharcot eltipró Bécshez hasonlította valaki Brüsszelt, miközben elfelejtette szóba hozni, hogy tőlünk északra éppen orosz agresszió zajlik egy független állam ellen.
Kétségbeesetten hallgatom mindezt, de azt is tudom, hogy a közvéleményt csak egy másfajta, hiteles jövőkép felmutatásával lehet megváltoztatni. Mert mi is van ma? Különös csapdába sétáltak bele a határon túli politikusok akkor, amikor hol hangosan, hol hallgatólagosan egyetértettek az elmúlt évek EU-ellenes magyarországi propagandájával. Nem mintha nem kellene bírálni, hogy Brüsszel mennyire nem érzékeli a nyelvi, kulturális, vallási, etnikai problémákat. Ez a botfülűség nyilván a legélesebb kritikát is megérdemli. Csakhogy az a kérdés, miképpen próbáljuk ezt megoldani. Ugyanis a brüsszeli közönyre válasz lehet az is, hogy Ugocsa non coronat, mivel nincs esély a szolidaritásra, és építjük a magunk nemzetállamát, mert mi egyedül is elboldogulunk. A kisebbségben élő magyarok sokat kaptak ugyan az EU-tagságtól, szabad mozgást, szabad kapcsolattartást, szabad munkavállalást, szabad tanulási lehetőséget, de kisebbségi jogokat nem igazán, azokat legfeljebb saját politikai szervezeteik vívták ki, néhol többet, máshol kevesebbet. Éppen ezért könnyű beleszédülni egy EU-ellenes retorikába, és könnyű elhinni, hogy Magyarországnak van ereje egymagában lerendezni például az erdélyi magyarok helyzetét. Ráadásul bizonyítékok is vannak erre, rövid távon nagyon is tetszetősek, például a kettős állampolgárság. Nem beszélve arról, hogy az elmúlt években jelentősen megnövekedett magyarországi költségvetési támogatás valóban sokat segített számos határon túli intézmény feljavításában vagy új intézmények létrehozatalában. Az más kérdés, hogy a mai támogatási rendszer, ha egyáltalán nevezhető rendszernek, ugyanakkor teljességgel átláthatatlan.
Könnyű hát, ismétlem, azt tekinteni az egyetlen üdvözítő megoldásnak, ami később a vesztünket okozhatja, vagyis az Európai Unió fellazulása és a magyar nemzetállam látszólagos megerősödése, miközben az erdélyi magyarság a kettős állampolgársággal együtt különös politikai csőlátást is kap ajándékba, mert szinte csak Budapestre figyel. Holott a magyarországi kulturális, művészeti vagy tudományos élethez minél szorosabban kell kötődnünk valóban, ebből számos hasznunk származhat Romániában is, viszont a határon túli magyar közösségeknek nem lehet érdekük egy bezárkózó, az Európai Unió nyűgeitől szabadulni akaró Magyarország. Számunkra érdek és érték, ha szabadon mozoghatunk egy közös Európában, és egyenrangú polgárai lehetünk az EU-nak.
Bárhogyan is végződik, az orosz–ukrán háború máris bebizonyította, hogy az EU-nak az eddiginél koherensebbnek, összetartóbbnak kell lennie, el egészen egy szövetségi berendezkedésig, bármennyire is irtóznak egyesek ettől az elképzeléstől. A magyarországiak és erdélyiek egy része ma nem így látja, de a megoldás nem az, hogy hátat fordítunk nekik, hanem meg kell változtatni a közvéleményt, akár fáradságos aprómunkával is. Vagyis fel kell mutatni az alternatívát: ha a nemzetállamok Európáját építjük, attól még magyarok – vagy még „magyarabbak” – leszünk, de amint mondottam, Erdély előbb-utóbb kiürül.
Miért is? A nemzetállami bezárkózás a kisebbségi jogok korlátozásával járna Romániában is, az államhatárok egyúttal nyelvi, kulturális határokká válnának megint, ami oda vezetne, hogy rövid idő alatt elmennének Erdélyből a fiataljaink, aztán már nem csak ők. Ha a közös Európát erősítjük, esetleg meg tudunk kapaszkodni Erdélyben. Az EU-párti bal- vagy jobboldalnak pedig észre kellene vennie, hogy Európa-koncepciójukra a határon túli magyarok igazán vevők lehetnének, ha sikerül valami módon eloszlatni azt a drámai félreértést, ami ma a határon túli közvéleményt – és politikát – jellemzi. Ehhez viszont fel kell ocsúdni: lehetséges egy közös stratégia az erdélyiekkel, csak nem olyan könnyű eljutni addig. Sőt, attól függetlenül, hogy éppen mindenki belátja-e ezt Erdélyben, ez az egyetlen túlélési stratégia szerintem. Nem egyénenként persze, hanem közösségként. Igaz, hogy akarata ellenére boldogítani senkit sem lehet, de vajon ültünk-e le, egyeztettünk-e elégszer, vitatkoztunk-e arról, hogy mit is akarunk? Azzal kezdtem ezt a közeljövő félhomályában tapogatózó írást, hogy éppen jósolhatatlan a világ folyása, de hátha ez azt jelenti ismét, hogy alakítható.
Címkép: Marosvásárhelyi szecesszió