Gábor Miklós: MAGYAR ÍRÓK ÉS A BÖLCS IRÓNIA

Posted by
Bölcs irónia
>A tévében egy műsor Örkény Négykezes regény című kötetéből. Nem tudom, milyen maga a könyv, de abban a műsorban is érzem, amit a magyar irodalomban utálok: hogy az íróknak külön világuk van, cinikus kedélyes összetartozásuk, hogy nem tűrik maguk közt az igazi nagyságot, hogy az Írószövetség nem különb, mint tegnap este az a züllött-szomorú stúdió a rádióban. És ez a kedélyes ellenzéki pletykafészek, amiben ők élnek, egybeolvad a politikai vezetéssel, az se különb, egymást tüntetik ki azzal, hogy szóba állnak egymással.
Igen, a magyar írók már a bölcs irónia pozícióját foglalják el,
pedig még tollat se vettek a kezükbe; ebből a biztonságos helyzetből írják le már legelső mondataikat. Az önvédelem az első gesztusuk. Ebben van valami kicsinyes. Előbb az egész magyar írótársadalommal élőkkel és holtakkal egyetértenek, és amikor így bebiztosították magukat, már afelől is biztosak lehetnek, hogy nem tévednek szélsőségekbe, amivel nem csak írásaikat, de személyüket is nevetségessé tehetné, a szomszédasszonyok pletykás pofája zsákmányává. Politikai konformizmusuk is innen ered. (Mindezt azért gondolom most, mert régi naplóim közt bogarászok, lehetne-e, tudnék-e belőlük valamit kicsiholni?) (80.febr.9.szombat)
MIÉRT NEM HAT RÁM ILLYÉS GYULA?
Illyés Gyula Beatrice apródjai.
Miért nem hat rám soha ez a szerző? Az első nehézségek után mintha egy nem elég alaposan ismert idegen nyelven olvasnék ízlelgetni kezdem körmönfontan nehézkes mondatait. Ez még jó is: az ilyen fajta akadályok rendszerint külön csábítást jelentenek. De olyan Magyarország ez, amelytől engem életem kezdetektől elválasztott. (Talán a nemzetközi mozi tette?) Egy regénybéli angol vagy francia kisváros hamarabb éleszti bennem gyermekkorom emlékeit, mint Illyés Gyula. Ezen bizony én nem tudok akarok? segíteni.
Kétségtelenül az is zavar, hogy ma és itt valaki a kommunisták szenvedéseiről és üldöztetéseiről beszél. (Hogy falnám, ha ugyanez a könyv az 56 előtti és utáni évekről szólna ugyanígy!) Ez kétségtelenül elfogultság. De a vidéki szemlélethez még egy külön mozgalmi vidékiességet is hozzáérzek. (Közben a mondataim, szavaim, érzem, hasonulnak Illyéséhez.)
Mégis olvasom, belefelejtkezve, egy egy oldallal odébb halasztgatva, hogy elaludjak. Vitatkoznék vele, csak éppen nem tudom, min. De kétségtelenül van nekem sértődésem is ezekkel a nagyokkal szemben: soha olyan szellemi rangot nem kaptam az országban, mint ők.
És itt nem csak a népiesekre gondolok, hanem Majorra vagy Gobbira is.
(Úgy tudom, idén ismét Kossuth díjat kapnak.) Akkor meg miért nem taszíttatom ki magam teljesen? A régi kérdés. De aktuálissá teszi bennem, hogy úgy érzem, én nem foglalkozom úgy “az ország és a nép” sorsával, mint ők. Ilyenkor ha pl. Illyést olvasom, mint most gyanakodni kezdek, hátha valóban kevesebb vagyok ezzel a mulasztással? De mikor olyan nevetségesnek tartom őket, akik Aczélall barátkoznak ha éppen Aczél van Révai József helyén akik tihanyi kúriáikban élik főúrian paraszt hagyományú életüket. Mit keresnék köztük én, aki most, 60 fölött is, csak egy zsidó mozis fia vagyok? – Ezek nem igazi “problémák”, csak eszmefuttatások.
De ami szinte karanténba zár, hogy annyira, olyan komolyan művelem nyomorult és ebek harmincadjára vetett mesterségemet. Már nincs kivel szót értenem ezügyben. Senkit se érdekel, amit mondhatok. És már el is felejtem, hogy mondhatnék valamit.
Illyés Gyula. Néha néha szinte azt hiszem, hogy valami ismerősre találok benne (hisz minden igaz olvasmányom ezt az örökös magamra ismerést jelentette színészi természetemnek) az iszonytató ravaszul nehézkes magyar nyelv fordulatai mögött. Aztán üres kézzel maradok itt: a szívem nem dobbant meg, ebből nekem nincs mit plagizálnom.
Kénytelen vagyok belátni, hogy itt valami egészen idegennel találkozom, amilyennel ritkán, olvasó évtizedeim során, olyasvalakivel, aki egy teljesen idegen világ realitását dörgöli az orrom alá, és ezzel saját szegénységemet.
Van egy jó írói szokása a jó írónak: hogy azt írja le, amit amúgy is mindenki tud (pl. Illyés az inaspofozást). Tolsztoj pl. mennyire tudja ezt! Illyés ráadásul közhelyesen, unalmasan teregeti szét ezeket a dolgokat. De nem ettől lesz e világ a világa, pusztán a kitartása, körülményessége révén? És nem ennek hiánya miatt üres e az én naplóm? Mintha ők, az igazi írók, valahogy jobban hinnének a világ létezésében. Alólam meg mintha kicsúszott volna a megfogható világ. Nem tudom elképzelni, hogy valaki egy szocialista rendszerű világról ily meggyőződéssel írhasson! Itt nincsenek természetes, tehát említésre méltó szokások, itt csak mesterségesen létrehozott “viszonylatok” vannak, amelyeket leírni is egyértelmű egy leleplező politikai agitációval. Körülményesen magyarázgatni talán lehet ezt a világot. De ki tartja elég természetesnek, elég ”létezőnek”, hogy figyelmét alapos leírására fordítsa? Nem azért, mert ez a világ “új”, hanem, mert úgysem tart oly soká, hogy leírni érdemes legyen: nekem legalább is ez a közérzetem: nem hiszek benne. Még szenvedéseiben sem.
A világ megszokta, hogy van marxizmusa. Szüksége van egy szabadító eszmére, gondolatrendszerre, hogy értelmét találja a cselekvésnek. Ezzel szemben nem maradt, csak az öregek és tapasztaltak kiábrándult, de mélységes humanizmusa, De mit kezdjenek ezzel a fiatalok? Aztán persze a nacionalisták, a mohamedánok. De igazi táplálék a fiatal agyaknak?
Így hát megértem én az ilyen Illyés féle nosztalgiázásokat, bár szavaiban nem a régi harcos hűségét érzem, inkább mintha a kitagadottakat akarná visszalopni a forradalomba, a kurváktól Bucharinig, egyszóval, mégiscsak öreges ravasz cselfogással a békülést. Mert azzal áltatja magát, hogy az ő “forradalma” végre elérte ezt a “stádiumát” is.
Amikor ezt a könyvet írta, még nem volt Afganisztán. De volt Csehszlovákia. És volt őnéki szaglása is. “Hol zsarnokság van…” A megbékéléssel a világforradalom ifjúságát akarja visszacsempészni a mába. De miért? Ezt a kérdést végülis ő az élete árán megválaszolja, és ez menti. Mind ezt teszik, akik barátaik és ellenfeleik „nagy” neveit írhatják le emlékirataikban. Kodály is csak mentőöv az ő használatukban. Ilyen volt Déry is, ilyenek mind, akik a “mozgalomban” kezdték életüket. És, ha jól tájékozottan egy egy mellékmondatot írnak Proustról, vagy a nagy avantgardról, (és mindig az egyenrangú fölényével: ők tudják, hogy azok is csak olyan lelkes csacsik voltak, mint ők is, csak nem olyan tragikusan mélyek, mert nem magyarok) ebben is van valami alattomos felvágás: az igazi forradalmár már ilyen, őket nem lehet lefőzni világ tájékozottságban sem. Petőfi pedig különb, mint bárki, bármi Franciaországban, vagy bárhol, no meg Ady szintúgy. De milyen kerekdedek, kétkedéseikben is mily tiszták: “Beatrice apródjai”. Így aztán e név alá lehet sorolni Aczéltól Apró Antalig mindenkit. Milyen kétségbeesésből mentik ki magukat ezzel a hajszálpontosan kimért magatartással!
De ki méri fel, hol, mi történik valóban ebben a rohadt században?
A történelem menete…Talán még ma se jutottam túl Kis János szemléletén: a haladás = tovább rontani a rosszat. Ez a történelem menete.
Sose olvastam Hegelt, de gondolom ez az ellenkezője az ő eszméjének.
Csak hát hála Istennek! kispolgár vagyok. Nem tudok mást gondolni, mint amit gondolni tudok, de rosszat tenni mégse tudok; legalább is tudatosan nem. Így védem a maihoz hasonló napok békéjét? (80. febr.10.vasárnap)
HAZUG GICCS AZ EGÉSZ
Újra elolvasom kis háborús könyvemet (ismét javítgatom, főleg húzok belőle), megint csak úgy érzem, hogy jó kis könyv ez, ördög tudja, miért nem vette észre senki. Hisz az mindig lehetséges, hogy nekik van igazuk. De véletlenül épp ma este megy a tévében az Egy szerelem… filmváltozata. Igen, tudom, a háború szörnyű volt, tudom Radnóti pusztulását, az én könyvemben pedig minden olyan jelentéktelen, ennyi a mondanivalóm erről…? De akkor is kijön a gálám ettől a filmtől, az eredeti darabtól is, és főleg attól, amit Hubay (némileg Vas István is tán) jelent… mégis úgy érzem, hogy amit ők itt összehordanak, az egy az enyémnél kisebb klikk szemlélete. Egy olyan klikké, amely különállását is feladta azért, hogy hozzá dörgölőzzék a “néphez”, a “mozgalomhoz”. És a mozgalomból is csak egy klikk lett. Radnóti szörnyű halála is csak afféle “belső ügy” ezeknek. Nem tudom. De tudom, érzem. Hazug giccs az egész.
Minden nap rendszeresen hallgatom a Szabad Európát néha órákat töltök ezzel. A hülyeség és hülyülés egyik módja. Igaz, hogy információkhoz most nehéz másként hozzájutni. De nyilvánvaló ennek a híradásnak az agitációs ferdítése is, ha másban nem, hát arányaiban. És én nem is a hírek miatt hallgatom, hanem a kommentárok miatt, a pletyka miatt, a bizalmas locsogás miatt. “Magunk közt” vagyunk. (Kávéház). Holnap a megfelelő időpontban, tudom, ismét benyomom a rádió gombját. Talán enélkül a hazai hazugságáradattal szemben nem tudnám tartani magam. És közben valamit kiélek egyébként bezápult, tehetetlen gyűlöletemből.
No, ez veszélyes állapot.
És az oroszoknak megint sikerülni fog!
(80.febr.13.szerda)

Nyomozok magam után, Gábior Miklós naplója, Új Palatinus