Gábor Miklós: Egy kis öröm, de kéne! (Bunbury)

Posted by
Gábor Miklós:
>Nem tudom, talán fülest kaptak, hogy rövidesen meghalok, de az újságírók nem szállnak le rólam, pofáztatnak, pofáztatnak, pedig kimerült vagyok. Kínos hasgörcs ébresztett fel éjjel, nappal is kínzott. Holnap nyilvános főpróba. Az előadás majdnem jó. Éva pánikban van. Nem tudja elmondani a szöveget, elzsibbad a nyelve. Amikor mindez békén hagyja, remek. Így az egész elég nyomorult. Túl kell esni a premieren. És nem tudom, azután mi vár ránk. Egy kis öröm, istenem, egy kis öröm, de kéne!
Megjött a kis öröm: a Bunbury nyilvános főpróbája igazán kedves siker. Tetszik nekem az előadás, a nézőtér legsarkából végig néztem, jó, persze vannak gyengéi, de hibái nem. Éva csak egy-két mondatban bizonytalankodott, holnapra, vagy inkább holnaputánra már remek lesz. A fiatalok boldogok, igazán boldogok, mindenki jókedvű, és okkal, joggal, megérdemelten. A szakmai közönség, meg környéke nem egészen tudja, mit szóljon, elvégre itt nincs semmi „komolyan venni való”, de R.Ivánt meghívom, nézze meg. Olyan zavartalan, békés örömmel éltem át ezt a mai első előadást, ahogy nagyon ritkán, rendezésemet pedig talán csak a Simeont. Szóval jó, elégedett, kedves dolog volt. És valahogy, akikkel együtt dolgoztam, ők is, a színészek, akikkel jórészt most találkoztam először, Rátóti, Kerekes, aztán Székely Laci, a díszlettervező, Scheffer Jutka, aki mindig remek, és a súgónő és az ügyelőlány és az asszisztensem az Erzsi, mind, mind. (És Éva, mamája menthetetlen beteg, mégis meg tudott birkózni ezzel a mai főpróbával.)
Vannak szeretnivaló emberek. És én egész életemben találkoztam ilyenekkel. Ezért hálával tartozom. Az egész szombatot átaludtam. Reggel orrvérzéssel ébredtem. A premierre későn érkeztem. A siker hatalmas. Éva kitűnő. Ruszt a telefonban: örül, hogy a Bunburynek sikere van. És: néhány év múlva valószínűleg lehetetlen lesz egy ilyen előadást megcsinálni, mondja. A fiatalok már nem tudják, mi ez. Igaza van. De mi a fenét csinálnék jobbat, mint ez a darab? És a gyerekek most boldogan fürödnek ebben. És a közönség is boldog.
(Elnéztem a dátumokat, ma kellett volna bemennem a rádióba a Pál utcai fiúk első felvételi napjára. Hát egyvégtében elolvastam a könyvet. És jókat bőgtem, és nagyon szerettem a könyvet, és hiába, szeretem ezt. Most meg lefekszem.)
Bunbury – egyetlen kritika jelent meg, az is az Új Magyarországban, nem olvastam. Bosszantó: előtte interjúk sokasága, alig győzöm lerázni magamról a riportereket – majd kész a produkció, és egyetlen sort se írnak róla. Nem számítunk, sem a műfaj, sem a színház (A Józsefvárosi), az se érdekel senkit, amit én csinálok. És mégis örülök ennek a kedves előadásnak. Közben azonban rádiózok, későn fekszem, korán kelek, délutánjaimat átalszom, este a tévé előtt csak bóbiskolok, mint afféle nagypapa, alig történhetne valami más, mint hogy írnék…
Tegnap nagy hó esett. A taxi ablakán keresztül, a párás üveg közepén letisztított kis területen az üzletek angol nyelvű cégtáblái… a taxi araszolva halad csak, szeretem az ilyen kényszerből akár, de kényelmes utazásokat, mintha nem is autóban ülnék, hanem hintóban. A rádióban egy japán színdarab Elbeszélője vagyok. A szereplők fiatalok, a rendező is fiatal, legalább is innen nézve, ahol én vagyok, Máté Gábor. Már bizony nem vesznek ember számba, csak afféle vénembernek, akinek „életmű” van a háta mögött. Már nincs lány, aki férfi számba venne, igaz, nincs lány, akit én nő számba vennék, és eszembe jut mindig: az öregek szagát nem szeretik a fiatalok.
A Bunburynek megint nagy sikere volt, pótszékes ház. (Éva meséli.) Nemigen tudom megmagyarázni, miért okoz ez nekem akkora örömet, miért szeretem annyira ezt az előadást. De csaknem jámborul boldog leszek, ha rágondolok. Bizonyára van ennek oka, nem is egy, és bizonyára jó lenne megérteni. (95.jan.5 -20.)
Mi lesz velünk?
Itt a tél, a hideg, a sár, az ólmos ég, a fehér tetők. Tegnap ki se nyitottam a szövegszerkesztőt. Sokat alszom, mint az öregek. Van bennem egy kis csalódás, mert azt hittem, tudok venni egy scannert, de úgy látszik, az most túl drága nekünk, pedig megkönnyítené a helyzetemet, ha a rengeteg legépelt oldal egyszerűen floppira kerülne. Ez talán még meg is mozdítana. Kamasz történeteket kéne írni, A Pál utcai fiúk és a Gimnazisták „felnőtt”, vagyis pornó változatát, ki bánja, mi lesz belőle.
Évát most a mamája sorsa nyomja. Karcsi azt mondta neki tegnap a telefonban: „Olyan kis öregasszony lett… az az erős, vidám szépasszony…” – Jaj, az ember az valami szomorú, szánandó teremtménye a világnak. (Mostanában gyakran látom a gótikus székesegyházakat termeszváraknak. A történelem, az ifjúság, ez a szerencsétlen, gazdátlan, a szó természettudományos értelmében neveletlen csürhe, és a technikai fejlődésnek ez az abszolút szellem ellenes uralma, mindez reménytelenné tesz. Miközben az élet oly gyönyörű tudott lenni, és ma is annyira át tudom élni szépségét!)
Ruszt Jóska felhív – csak úgy. Ő az Oroszlán télen -t rendezi a Madáchban, afféle hollywoodi darabnak tartja, nem szereti, a színházi jövőnkről nem tud semmit, nem ismeri ki magát, SZDSZ-es, bajuszos államtitkárunk szerinte is egy Fekete, a másik oldalról, Fodorral együtt ezek akarnak valamit, de nem érti, mit, nem remél semmi jót sehonnan, „még nem vagyunk a mélyén”, mondja, meg, hogy ne süllyedjek bele teljesen ebbe az ötödik emeletbe, ki kell mozdulni, „bár a fene tudja, miért”, de… szóval szüksége volt neki is emberi hangra, én meg éppen ma akartam odacsöngetni hozzá… Ruszt ma már nem a „fiatalabb”, mintha összeöregedtünk volna, de lehet, hogy csalódom. Éva már kidugta a fejét előbb, hogy megkérdezze, hogy vagyok, aztán visszabújt aludni tovább. Most fel kéne hívnom Ivánt. Csak hát ő mindig megsértődik valamiért. Olvasom A Pál utcait. Abban az időben még jó lehetett írni, regényt írni, ifjúsági regényt … (95 január 22.vasárnap)
Este Éva, amikor megcsókolom az arcát, hogy elbúcsúzzunk éjszakára: Mi lesz velünk? Kérdi. Mi lesz velünk? Milyen komoly kérdés, és mi mindennel szembesít. Lesz? Milyen komoly kérdéseket tesz fel ő néha váratlanul, milyen zavarba ejtőn komolyakat! Mamája kórházban, a cukorbaj jóvátehetetlen rombolásokat végzett már a szervezetében. Én meg sokszor kimerülök, nehezen kapok levegőt, a szívem valahogy gyengébb mostanában. A Pál utcai fiúkat csinálom, még hátra van két fejezet. És mindig sírva fakadok bizonyos részeknél, éppúgy, mint gyerekkoromban. Hogy a Bunbury, miközben akkora siker, jóformán nem kap kritikát, ezt személyes sértésként élem át. Akkor meg minek kérdeznek, tisztelgetnek és várják tőlem a sok nagyképűséget? Ha az nem érdekli őket, amit csinálok?
Ahogy „felébredünk” és találkozunk, egyszerre kiderül, hogy sötét rosszkedvem van, amikor veszedelmes velem érintkezni, amikor feneketlen rosszakarattal vagyok tele
A Pál utcai fiúkat befejeztem szombaton. Úgy gondolom, jól csináltam. Most jön egy kis szabadság. És azt tervezem, hogy veszünk egy új kocsit. No, meg persze itt a vágyam a scannerre is… de az egyelőre nem fog menni, bár ki tudja. (95 január25- 31.)
Facér vagyok …
Vasárnap Leányfalun jártunk Jutkával, meg a mamájával. Megnéztük a szanatóriumot, ahova esetleg Éva mamáját bevinnénk egy kis utókezelésre, lábadozásra. A szanatórium gusztusos, az orvos, akivel tárgyalunk, olyan, mint a gonosz, sokat kereső intrikus orvosok a tévéfilmekben. A kirándulás kellemes, velünk van Jutkáék szép, kedves kutyája is. Sár van, kopasz fák, de kisüt a nap, felhős az ég, szép a világ. Hazafelé a kocsiban szól Zorán néhány száma, szerelmes hangulatba kerül tőlük az ember, megérintem Éva kezét az ülés támláján.
Este megnézzük a Pál utcai fiúk filmváltozatát. Nosztalgiák és vágyakozások egész nap. Amiből valószínűleg vásárlások lesznek. Milyen jó, hogy vásárolni lehet! Mi lenne velünk enélkül?
Tegnap Jutka segítségével autóvásárlási ügyek, sok feszültséggel, ellenséges indulatokkal, elmegy a kedvünk, de most már benne vagyunk, nagy a kockázat, félünk. Teljes depresszióban vagyok. Éva nem nagyon tud mit kezdeni velem, segíteni nem tud, de tudna-e valaki? Írni nem tudok, a színház semmit nem érdekel, se játszani, se rendezni nem kívánok, a „hírek” se érdekelnek. A szexualitás egyszerre megszűnt bennem, elhagyott az „eros” is… ez a legaggasztóbb. Ez – attól félek – nálam a teljes szenilitás. jele. Mi más lenne? Az ablakok, az egek, a fák eltűntek, az erkölcs nevetséges zsákutca, hát mit képzeltem? Hogy 75 éves koromban „új életet” kezdek? Hogy most majd jön a Faust? Miközben szédelgek, fájdalmaim vannak, szünet nélkül aludnék. Egy mosolyra se tellik belőlem.
– Ne add fel! mondja Éva – Facér vagy? kérdi.
Bizony, ilyen lehetett, amikor Milán bácsi mondta magáról: „facér vagyok, nincs témám” – hát most én is olvasok (Eörsi Pistát, Gombrowitzal), meg jövő héten új kocsink lesz, de facér vagyok, bizony… színház? Ez a Bunbury olyan öröm volt, olyan pompás élvezetet okozott, olyan szépen működött, hogy el nem tudom képzelni, mi lehetne a következő… a tévé, ha auschwitzi felvételeket látok, vagy éppen a balkáni háború őrületeiről képeket, megráz, hogy lehet ezt elviselni? Ilyen fajhoz tartozni, mint az ember, és nincs kiút, a világegyetemből nincs kiút! Csak az ablakok! A délutáni ég az ablakokban… Szentkuthy gyönyörűséges tájakkal átvert könyvei, szövegei, Velence, meg a budai utcák, meg a Dunántúl kísértetei, az én képzeletemben éppúgy Dunántúl lett minden Szentkuthy, mint a francia regények tájai vagy akár az angol gyep és Robin Hood erdeje is, az én dunántúli hazaszeretetem egyszerűen ilyen korlátoltság volt mindig, szartam én honomra, csak éppen nem tudtam elképzelni mást, nem láttam mást az egész világegyetemből, csak a Dunántúlt. Az olvastam: “Sherwood”, és én a Dunántúlt láttam. Azt olvastam “tenger” – és ott álltam a Balaton partján. És ez a tájakkal áttört világ, ez is már csak emlék, gyerekkorom emléke, már ez a világ sincs. Facér vagyok. Szóval. (95. február 6.hétfő)
Filmes életműdíj
Most meg az életműdíj a filmszerepekért. Így aztán emlegetnek, ha nem is nyilatkozom. Hát legyen, elvégre az ember azért lehet kedves is. A napok pedig múlnak. Hogy pl. éppen ma Ascher hosszan kifejti véleményét rendező és színész kapcsolatáról. Úgy beszél, mint egy kiscserkész. És látom, hogy komolyan gondolja. Fura. Egy ember, aki elsőrendű színházat is képes csinálni. Hát akkor mi értelme erről beszélni? Viszont ugyanebben a műsorban Psota is beszél, csak saját magáról, meg az ő tapasztalatairól, kapcsolatairól, hogy mit kezdenek a rendezők az ő „túl sok” egyéniségével,..az igen, az jó, amiket ő mond, az stimmel is, egy igazi „nagy” színészegyéniség igaz és őszinte szavai. Ő meg oda lukad ki, hogy az ő legjobb rendezője… Vámos László! Mert Vámos szereti, hogy ő „túl sok”. Igen ám, csakhogy Vámosnak meg mindenki más „túl kevés”! A szavak, a szavak… Mert akkor még mindig nem tudjuk, mit is jelent valójában ez a „túl”, miből „túl”? Mint ahogy Aschernél: mit jelent az, hogy tisztázzák a „mondanivalót”, mi a fene az? És ha Psota belép oda, akkor az a mondanivaló még mindig lehet ugyanaz, mintha nem ő volna, csak mérsékelnie kell magát? vagy mi a fene? Este meg Cantor, meg milánói színházi nagy gyülekezés… Hát jó, elvégre jár nekem az az életműdíj, adják is csak ide, azt meg felejtsük el, amit amúgy is elfelejtenek.
Mari telefonál, de milyen Mari?… hogy ő ma látta csak azt a születésnapi interjút, és annak idején ők mind szerelmesek voltak belém, és hol van már ez a rajongás, és az ilyen nagyok, stb. Üres zsebbel és üres kézzel állok itt. És ma mégis jobban érzem magam, ez nem tőlem függ, hanem a szerveimtől. Délelőtt az ablakok csupa fény voltak. És Éva már lefeküdt, óvatosan figyelmeztet, hogy én is nyugovóra térhetnék már. Csak éppen amíg itt ülök a masinámnál, mindig reménykedek valamiben. De jó jó, hát jó, jóéjszakát!
Egy művészettörténész hölgy (szemüveg, kiálló fogak, stb) leméri Román Gyurka képeit, dokumentumok céljára, elviszi a Tóbiás kéziratát, hogy lemásoltassa. Gyurka képeinek Amerikában nagy sikerük van, most jelenik majd meg egy album, amerikai szponzor pénzéből, szóval Gyurkából lehet, hogy világnagyság lesz, mint Csontváriból?
Tegnap néhány órát töltöttünk az autószalonban. Végül is kiválasztottunk egy szép kis kocsit, amit Éva boldogan vezetett. Jutka velünk volt, ő tárgyalt, nyüzsgött és jót akart, ő hozott ide, ebbe a szalonba minket, és igaza volt. Nem vagyunk igazán boldogok. Miért is nem? Azt hiszem, hogy hülyeség, nem fogunk annyira örülni a kocsinak, mint szeretnénk, nem lesz annyi örömünk benne, minket is nyomnak a kötelező anyagi gondok, bár utóbbi időben „gazdagabbak vagyunk”, mint szoktunk. Nem tudunk annyira örülni, mint amennyire valamikor?
Tavaszi meleg. Fáradt vagyok egész nap. Rádióból, tévéből, újságból: nyilatkozzam a filmszínész díjról. Én meg nem. Mit mondhatnék? És nem értik, nem fogják fel. Mind nagyobb az undorom a szerepléstől a médiákban, ahogy mondják. A reklámok mellett ezek az interjúk és nyilatkozatok talán a legvisszataszítóbbak. Mennyi ostobaság, mennyi nagyképűség, kérdezők és válaszolók részéről egyaránt! Az, hogy a Bunbury annyira nem kapott sajtó visszhangot, mintha kinyitotta volna a szemem, hogy mindenfelé azt kérték tőlem, hogy pofázzak, közben meg életem egyik legkedvesebb munkájáról egy sort se írnak. Ezek a nyikhajok még nem tudják igazán, mekkora a hatalmuk, de majd rájönnek rövidesen. Éva is, az ő vérnyomása is hol fenn, hol lenn. Szombathelyen 20fok volt ma.
Szóval ma megint ünnepeltek. Az Uránia moziban megkaptam a filmes életmű díjat. Éva közben ismét rosszul érezte magát. Nyár óta nincs nap, hogy ne kínlódna a hol magas, hol alacsony vérnyomása miatt. Az ünnepség kedves volt, de milyen szegényes, milyen rosszul szervezett. A magyar filmgyártás utolsókat rúgja. Fura volt az ünneplés után a büfében, ahol néhány szendvicset akartunk bekapni Évával, amikor egyszerre vége lett a némafilm Aranyembernek, és váratlanul elözönlöttek minket az emberek, letapostak, félrelöktek, Éva csaknem elvesztette a szép díjat, elsodorták mellőlem, alig találtunk ismét egymásra, szinte ijesztő volt, mintha tűz ütött volna ki, vagy leszakadt volna a csillár a párisi Operaházban. Fura apámra gondolni (sokat emlegetem mostanában interjúkban, őt is, meg a nagypapát is, az ősi mozisokat), mit szólna most ehhez a “dicsőséghez”, fura a tévé hírműsoraiban szerepelni, mint országos hírnek. És amikor hazajövünk, mégis arra gondolok: na, most jön egy kis béke. Az jön valószínűleg, ha isten segít minket, most majd egy kicsit elfelejtenek, életművem magkapta a magáét, most már abba is hagyhatom. A Holmitól kaptam levelet, emlékeztető, hogy ígértem nekik valami írást. Ez persze hízelgő. Csak félek, hogy nem ezt várnák, nem azt, amivel szolgálhatok. Legyünk egészségesek, jön a tavasz.
Szorongok az új autó miatt: és ha ellopják? És ha betörnek és elrabolják a tartalék pénzünket? Éva vérnyomása. Igaz, hogy front után front. Ma délután játszott. Mint mondja, megint sokat bakizott. Halogatom, hogy kinyomtassam a dolgokat a Holminak. Egyrészt csupa temető-dolog. Másrészt nincs kedvem addig kiadni valamit, amíg nem lesz benne szerelmi vallomás Évának. Mind gyakrabban undorodom az amerikai filmektől, de általában a tévétől. És persze nézem. (95. febr 5-10)
Rettegek attól, amivé a gyerekek, vagyis az unokáink teszik majd a földet.
Délelőtt egy riporternő a 168 órától nem akarok beszélgetni, de oly kitartóan hízeleg, kifacsar belőlem egy interjút. Az utcán megszólítanak, gratulálnak, a tévében látták életművel jutalmazott szerénységemet. A virágárusnő a hóvirágból külön egy kis csokrot küld Évának. Szóval szeretnek minket, az ország egyik kiemelt egyéne vagyok. (Na jó, ezt már a későbbi poénre gondolva írom így.) Jólesik az ilyesmi, hiába, bár nem sokat jelent, valahogy nyomtalanul lebeg és súlytalanul az egész, az életünktől mintegy függetlenül, a tévé hatása két napos legfeljebb. Ettől még nem tudom, mi lenne az a “téma”, amely egyszerre megragadná a fantáziámat, hogy álmodozhassak róla. Este megnézem a Bunburyt. A közönséget boldoggá teszi az előadás, amely szinte tökéletes, minden szereplője szereti, és valahogy az egész változatlanul pontos, talán egy kicsit sietős, vigyáznak rá. Azonban Éva! Valami remek. Egyszerűen remek! Stílus, humor, komolyság, minden együtt… nincs magyar színésznő, aki ezt utána csinálná. Hol lehetne még egy ilyen boldogító darabot találni, amelyben az ő tehetségét kihasználhatnánk… és ismét az érthetetlen sorsa, mint ahogy érthetetlen ennek az előadásnak a sorsa is, és mégis olyan természetes, annyira benne az egész magyar színházi világ, a kritikusok, minden… nincs mit mondani. A kritikusok nagyképűek, “modernek”, valójában a szakma belső köreinek problémáin rágódnak, éppúgy, mint a filmesek. A másik oldalon viszont a Madách vagy környéke, egész Bodrogiig, akik, amikor panaszkodnak, látszólag mintha ugyanerről beszélnének, mindig a közönségre hivatkoznak, én azonban nem a közönségre gondolok, hanem egy lehetséges közönségre legfeljebb… eközben az igazi kérdések, az igazi értékek, az igazi tennivalók észrevétlenek, megfoghatatlanok.
Vagy Kerényi, vagy Székely? Micsoda őrület. Mintha a “nívót” lefoglalhatnák maguknak ezek, a közönséget pedig azok. Mintha bizony a közönség ezért, vagy azért menne színházba. Igaz, a Bunbury nézői általában azt mondják: “Végre! Színház!” De nem esküdnék meg rá, hogy meg tudják különböztetni Oscar Wildet valamelyik mai amerikai bestsellertől. Nem is ez a dolguk. De itt is, ott is végre a minőséget észre kéne venni, és észre venni a nívótlanságot is. Éva alakítása minden pénzt és kitüntetést és sikert megér, megérdemelne. Mint ez az előadás is, a színészei is sokat érdemelnének. Csakhogy nem akad kritikus, aki tudná, hogy mi ebben a jó. Nem akad kritikus, aki tudná, mit kell kezdeni egy vígjátékkal, mi itt a mérce, mit ér a nevetés, nincs, aki meg tudna különböztetni egymástól két nevetést. (95. febr.9)
Puff! Besétáltunk a csapdába!
Nem csak MDF és SZDSZ van itt, hanem ez a két tábor is, a “közönség” és a “művészek” tábora. És ez a fontos, a sokat rágott rendező meg színész konfliktus csak részletkérdés. Szóval engem boldoggá tesz, hogy megnéztem ma újra az előadást, láttam a boldog nézőteret, a játszó fiúkat, lányokat, ők is boldogok, és láttam Évát, ilyen egészen elsőrangúnak, ilyen európai nívón remeknek. Előadás után gyerünk ki a sötét, huzatos Kálvária térre, a Baross utcán végig, sötét, mint egy országút, öt-hat méterenként az úttest szélén didergő combú szegény, szomorú kis szajhák, legtöbbjük testhez tapadó, fehér huszárnadrágban, börtönnyi helyen ide-oda topogva várják, hogy talán lestoppol értük egy kocsi… befordulunk egy mellékutcába: a sötétből elénk toppan két jól megtermett rendőr, és integet, puff, besétáltunk a csapdába, még nem kellett volna itt befordulni, de már késő, rendőrök, gépjármű ellenőrzés… na puff… éppen hétfőn jön a kocsiért a szerelő, hogy elvigye levizsgáztatni, mert már hónapok óta lejárt a forgalmi engedélyünk. Mintha a rendőr nem venné észre, hogy az engedély lejárt, hogy bűnösök vagyunk, már a zöld kártyát kéri, becsukja a forgalmi engedélyt, és végül, nyugodt, beugrató hangon, mikor már azt hittük, hogy na, ezt megúsztuk, hogy nem vette észre, szinte szelíden azt mondja: “Van egy kis baj…” És le akarja szerelni a rendszámtáblát. Milyen remekül játssza szerepét ez az altiszt, hogy váltja a hangot, mikor kedélyes, mikor mord, mikor hivatalos, milyen remekek a szünetei! Az ujja köré csavar minket, akik tudjuk, a tévéhíradóból mind tudjuk, hogy milyen kevés a fizetésük, hogy szolgálnak és védenek, és mostanában talán még jobban félünk a gyilkosoktól, betörőktől, rablóktól és tolvajoktól, akikkel nem bírnak, mint amennyire tőlük félünk, hát mi se tudjuk, hogyan is gondoljunk rájuk, ilyenkor minden esetre semmit se különböznek a szocialista világ rendőreitől, csak azok ilyenkor megismertek, és futni hagytak, de persze ezt se helyeselhetem, elvégre fő a demokrácia és a törvényesség. A férfiassága teljében feszítő altiszt mellett egy fiatal rendőr hallgat, tanulja a mesterséget, és ha tekintete véletlenül találkozik Éva tekintetével, mozdulatlan arccal félrenéz. Éva vitázik, kunyerál, magyaráz, én hallgatok, végül muszáj kinyögnie: én vagyok én, a biztos úr a tévében láthatta az életmű díjat… a rendőrnek arca se rebben, fogalma sincs, miről beszélünk, ki vagyok én, pedig kiszálltam, hogy kérjem, hogy lásson, hátha megismer, még a kucsmámat is levettem neki. Volt egy pillanat, amikor sikerült megakadályoznom, hogy Éva nekimenjen a biztos úrnak, a biztos úr már felfortyanna, bekeményít, “Én talán nem vagyok ember?” csap le Éva egy mellékmondatára, embersége büszke öntudatával, éppoly méltóságteljesen, mintha az anyját szidtuk volna, olyankor szoktak így az egyszerűbb népek, te jó Isten, mit kap ilyenkor egy szegény cigányember? Kuncze Gáborra gondolok, gondolta volna, hogy ő lesz itt ezeknek a főnöke? De hisz az altiszt úr itt csak kolléga, kiválóan játszik, most pl. küzd magával, elmerülten töpreng, mit tegyen, kegyelmezzen-e, vagy győzzön a szigorú kötelesség, a törvény: már hónapok óta nem érvényes ez a papír, amit arcátlanul a kezébe nyomtunk! Talán bizony azt hittük, hogy becsaphatjuk? Mint egy felség egy Shakespeare tragédiában, olyan elmélyült, és mi lélegzetünket visszafojtva várunk… de már tudjuk, nem áruljuk el, de már stikában sejtjük, hogy valami okból megúsztuk… igen! Becsukja az okmányt, megkegyelmezett -, hazamehetünk, 2000 Ft büntetéssel megúsztuk… de nem ez a baj, nem a 2000 Ft, amelyről egyébként hivatalos nyugtát ad, az a baj, hogy sikerült elérnie, hogy úgy viselkedjünk, mint a beszart gyerekek, hogy megalázkodjunk, hogy kunyeráljunk, hízelegjünk neki, és ő szigorú lehetett… ő győzött, védtelenek vagyunk még mindig, oda az életmű díj, oda az interjú s az alázatos és rajongó riporternő, oda a nevető közönség, oda a kollégák, akik megszerettek engem itt, marad a szégyen… a sötét utcában két lépéssel odébb egy kurvácska fehértrikós combja, majd a második, harmadik, a sötétben világítanak a popsik… jaj, Istenem, miért veszünk most még egy új kocsit is!? Minek? Minél kevesebb felületen érintkezni a világgal… otthon egy levél: valamilyen banki átutalást nem jól töltöttem ki… ettől is megüt a guta… mi mindent kell nekem kitöltenem vén fejemmel?… De Éva nagyon örül, hogy tetszett nekem, le kéne írnunk mindkettőnknek ezt az estét, mondja, rendőröstül, aztán megnézni, ki mit élt át…
Holnaptól szabad leszek… Úgy bújok ennek a Bunburynek az emlékébe, mint valami kedves ölbe…
(95. február12.)