A pénzügyi háború

Posted by

Ferber Katalin
>„A háború célja, hogy véget vessen Amerika világuralmi törekvéseinek és a NATO terjeszkedésének.” Ezt nyilatkozta Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a Newsweek szerint 2022. április 12-én, az orosz-ukrán háború másfél hónapja után.

Február 27-én, azaz három nappal azután, hogy az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát, az Amerikai Egyesült Államok és az EU vezetői pénzügyi háborúval válaszoltak az agresszióra. Az első lépés az orosz jegybank tartalékai felének befagyasztása volt. Ezt követően, az elmúlt hat hétben további pénzügyi szankciók bénították meg Oroszország belföldi és külföldi pénzügyi működését A szankciók első lépése nem volt kevesebb, mint elszigetelni az orosz valutát az amerikai dollártól és az eurótól. Az Egyesült Államok korábban Észak-Korea, Irán és Venezuela központi bankjaival szemben alkalmazott hasonló intézkedéseket. Az orosz gazdaság nemzetközi beágyazottsága e három országénál azonban lényegesen nagyobb.
A pénzügyi szakemberek számára nyilvánvaló azonban, hogy
a monetáris háború bumerángként is vissza hathat. És nemcsak az amerikai dollárra, az euróra, hanem a világkereskedelemben komoly szerepet játszó fontsterling, svájci frank és a jen árfolyamára is.Attól sem lehet eltekinteni a közeljövőben, hogy mindazon országok, melyek igyekeznek „semleges” szerepüket hangoztatni a most folyó háború tekintetében, ezt gazdasági pénzügyi és kereskedelmi érdekeik miatt teszik. Az sem tekinthető véletlennek, hogy ezek között (az afrikai országok többségétől eltekintve) az úgynevezett BIC-államok nem fordultak szembe Putyin agressziójával. Brazília, India és Kína azaz a BRIC tagállamok – a negyedik maga Oroszország – mindeddig nem hoztak meg sem diplomáciai, sem súlyos következményekkel járó pénzügyi intézkedéseket az orosz gazdasággal szemben.

Afrika legtöbb országa szintén nem fordult szembe Oroszországgal. Ennek oka csaknem triviális: a hatalmas kontinens nagy része orosz gabona- és kukoricabehozatala szó szerint a népesség túlélését biztosítja. Oroszország ráadásul jelentős vállalataival is jelen van Afrikában (olaj- és gázkitermelés), de nem elhanyagolható orosz érdekeltségek vannak számos afrikai gyémántbányában is.
Aranya van Oroszországnak, méghozzá Szibériában, ezért – bár ezt nem említi egyetlen jelentős nyugati elemző sem – az orosz jegybank tartalékainak részleges nyugati befagyasztása sajnos csak részleges eredményeket ígér.

Oroszország nemesfém-tartalékai ugyanis jelentősek, s mivel ez az arany nem külföldről importált, a jegybank az aranykészletek egy részének piacra dobásával javíthatja a rubel árfolyamát. Ez a jelenlegi adatok szerint sikeres volt. Az átmeneti árfolyamzuhanást követően a rubel–dollár árfolyam visszatért a háború előtti szintre. Az Egyesült Államok és az EU legtöbb országa február vége óta öt szankciócsomag segítségével kísérelte meg kizárni Oroszországot a korábbi évtizedekben oly sokat magasztalt globalizációból. Természetesen ez sem zökkenőmentes. Egyrészt, mert az EU és Nagy Britannia napi egy milliárd dollárnyi (!) összeget fizet az orosz gáz importjáért. Másrészt, mert az orosz oligarchák, valamint Lavrov külügyminiszter, legutóbb pedig Putyin két lányával szemben hozott szankciók kétélű pénzügyi fegyverként viselkedhetnek.

Ennek megértéséhez elengedhetetlen felidézni a 2008-as nemzetközi valutáris és monetáris válságot. Hatásait tekintve ez ugyanis globális volt – a magyar gazdaságot is földre kényszerítette. A Lehman Brothers beruházási pénzintézet bedőlése, vagyis teljes fizetésképtelensége összeomlással fenyegette a nemzetközi (elsősorban amerikai dolláralapú) pénzügyi rendszer egészét. Súlyos félreértelmezés lenne bárkinek is azt feltételeznie, hogy az orosz oligarchák vagyonának zárolása, az orosz központi bank tartalékai egy részének zárolása, a nyugati cégek kivonulása Oroszországból kizárólag az orosz gazdaságra és az orosz valuta árfolyamára vannak hatással.

Oroszország ugyanis 1 billió amerikai dollárnyi összeggel van jelen a nemzetközi piacokon. Ennek durván egyharmada, 300 milliárd amerikai US dollár a nemzetközi pénzpiacon forog(na). A SWIFT átutalási rendszerből történt kizárás, valamint számos orosz nagybank normális működésének nyugati felfüggesztése hatalmas likviditási válságot idézhet elő. Emiatt a pénzintézetek óvatossága is mélyíti a bizalmi válságot. Ez nemcsak a multinacionális bankok normális működését veszélyezteti, hanem a nemzetközi pénzpiacok normális működését is. Az amerikai pénzpiacra mindeddig sokkal kevésbé hatott a pénzügyi háború, mint Európára és Ázsiára. Számos orosz pénzintézet, valamint az orosz oligarchák bankszámláinak zárolása jelentős tőkekivonást okoz, amit aligha lehet pótolni, jegybanki hitelexpanzióval.

Pozsár Zoltán (Credit Suisse) jelentős vitát váltott ki több tanulmányával. Az egyikben azt állítja, hogy a nyugat által indított oroszellenes pénzügyi hadviselés az amerikai dollárba eddig vetett bizalmat ássa alá: óriási likviditási hiányt idéz elő, amit Kína tud igazán kihasználni, a renmimbi elektronikus pénzformájának egyre több országban történő használatával. „Az üresen maradt székre biztosan leül valaki” – mondja egy másik pénzügyi szakember. A probléma azonban nem csupán pénzügyi, hanem politikai is, hiszen sem a Kína ellen korábban hozott kereskedelmi szankciók, sem pedig a jelenlegi Oroszországgal szemben életbeléptetett pénzügyi retorziók nem változtattak egyik ország tekintélyelvű politikáján.

E sorok írásakor került nyilvánosságra, hogy miután V. Putyin az orosz elnök rubelben kéri olaj-és gázszállítmányok fizetését, a kínai jegybank „rugalmasan” alkalmazkodik az új helyzethez. Az eddigi kínai és orosz valuta árfolyamának sávját (plusz–mínusz öt százalék) a duplájára módosította. „Kína ismét nyer” – jelent meg néhány elemzés alig leplezett indulattal. Nyilvánvaló, hogy az oroszellenes pénzügyi háborút a kínai jegybank is kihasználja, hiszen célja a kínai valuta eddiginél jelentősebb használata a nemzetközi kereskedelemben.

Több közgazdász is meggyőzően érvel amellett, hogy

ez a háború nem Oroszország és Ukrajna között zajlik, hanem a világgazdaságban eddig megkérdőjelezhetetlen hegemóniával rendelkező Egyesült Államok és a „kelet”, vagyis Kína között.

Bármennyire is ellenszenves és indokolatlan Putyin orosz elnök érvelése, miszerint a NATO tagállamai, élükön az Amerikai Egyesült Államokkal, a pénzügyi hadviselés eszközeivel lopják el az orosz vagyonok egy részét, az orosz háborút nyíltan nem ellenző országok kormányai (Brazília, Kína, India és Irán) ezzel egyetértenek. Érdemes felidézni, hogy néhány hónappal ezelőtt az amerikai pénzügyi hatóságok a náluk tartott afgán jegybank tartalékait elkobozták. Ez a pénzügyi szankció azonban semmit sem módosított, vagy változtatott a talibánok kormányzási módszerein. Félő, hogy az Oroszországgal szembeni pénzügyi szankciók sem állítják meg az orosz agressziót.

Csakhogy más szempontok szerint is szemügyre lehet venni a jelenlegi, és egyelőre aligha gyors békekötéssel befejeződő orosz–ukrán háborút. Ez pedig nem más, mint a világgazdaság fizetési rendszerének amerikai dollárra épített és egyre komolyabb veszélyekkel járó uralma, valamint a világgazdaság legnagyobb résztvevőinek háttérbe szorítása, éppen az előző tényező miatt.

Az úgynevezett DSWR rövidítéssel jelölt, magyarul dollár alapú Wall Street pénzügyi rendszer egésze az 1971-es aranyalapú rendszer megszűnése, és az 1973-ban kitört olajválság óta (azaz csaknem fél évszázada) folyamatosan kiigazításokra szorul.

Ennek hátterében az Egyesült Államok globális és külpolitikai hegemóniája áll, melyet egyre kevésbé tud gazdasági eszközökkel fenntartani.

Mint Peter Gowan alapművében elemezte, az Egyesült Államok hegemóniája a világgazdaságban csak két eszközzel tartható fenn. Az egyik a pénztőke teljes leválasztása a gazdasági termelőképességtől. A másik pedig a világszerte jelenlevő, s a nulladik év, 2001 szeptember elsején bekövetkezett terrortámadás után kiterjedő amerikai katonai hatalom növelése, a katonai bázisok elterjesztése.

Komoly hiba lenne azonban e két tényezőt egymástól függetlenül elemezni. Egyértelmű ugyanis, hogy a katonai bázisok szaporodása szorosan (ha nem is közvetlenül) függ össze az amerikai gazdaság teljesítőképességének csökkenését ellensúlyozó hadiipari megrendelések növelésével.

S bár morális érvekkel teljes egészében alátámasztható az EU tagállamok, valamint az Egyesült Államok naponta növekvő katonai támogatása Ukrajnának, az elég könnyen felismerhető, hogy ez a világgazdaság termelésének és kereskedelmi forgalmának kétéves visszaesését okozó a COVID-járvány után keresletnövelő hatással is jár.

Az orosz–ukrán háború véget vet a globalizáció három-négy évtizedig tartó, viszonylag zökkenőmentes működésének. Valószínűleg ez utóbbi, nem pedig más tényezők játszanak döntő szerepet abban, hogy nemcsak a dolláron alapuló hegemónia hanyatlik egyre gyorsabban, de az elmúlt években a financializáción alapuló gazdasági növekedés is a múlté.

A J.P. Morgan pénzintézet, mely a világ egyik legnagyobbja és az orosz kibocsátású kötvények után járó kamatok kifizetője, bejelentette, hogy nem tudja teljesíteni a kötvénytulajdonosokkal (azaz a hitelezőkkel) szemben vállalt kötelezettségeket. Ez azonban nemcsak az orosz állami pénzügyek megrendült állapotára nézve komoly jelzés, hanem a nemzetközi fizetési rendszerek teljes átrendeződésére is utal.

Ellentétben az Amerikai Egyesült Államok katonai-ipari komplexumának jelentős súlyával a gazdaságban, az EU tagállamainak nagy része egyelőre nem kényszerül a hadiipari termékek növelésére. Ez azonban bármikor megváltozhat. S talán az sem véletlen, hogy Németország – az EU legerősebb nemzetgazdasága – mégsem növeli tovább hadikiadásait. Az új kancellár februári ígérete ellenére ez ugyanis a koalíciós pártok ellenállásába ütközik.

Végül, a globalizáció eddigi viszonyainak megrendülése aligha hagyja érintetlenül az eddigi neoliberális gazdaság- és pénzügypolitikát. Minél erőteljesebb egy nemzetgazdaság függése a közvetlen külföldi tőkebefektetésektől, annál nagyobb a veszélye annak, hogy ezt fenntartani kizárólag szélsőjobboldali populista politikai rendszerrel lehet.

A háború most a nyugati világban 1945 óta elfeledett tükröt mutat minden ország politikai vezetése számára. E tükörben már nem a békés és prosperáló, a neoliberális globalizáció, a nemzetközi gazdasági és pénzügyi integráció keretében együttműködő országokat láthatnak, hanem e globalizációban nagyrészt csalódott, a szélsőjobboldali mozgalmaktól és pártoktól joggal tartó (vagy éppen azokat ünneplő) látvány fogadja a tükörbe nézőt.

Brazília, Oroszország, India és Kína – írta két évtizede Jim O. Neill, a Goldman Sachs közgazdásza –, 2050-re a világ négy uralkodó világgazdasági szereplőjévé válik. Kína esetében reális feltételezés, hogy évi GDP-je, s annak növekedése már nincs messze az amerikai gazdaságétól.

Talán ez a legnagyobb baj, mert az elmúlt évtizedben Kína gazdasági és pénzügyi teljesítményét is ideértve, Kelet-Ázsia egésze minden tekintetben hegemóniára törő szereplője lett a nemzetközi pénzpiacnak, s természetesen a világgazdaságnak.

Oroszország nyilvánvalóan szintén részt kér ebből az uralomból, de egészen más eszközökkel, mint a kelet-ázsiai gazdaságok többsége. Mivel „csak” nyersanyagai és a világgazdaságban jelentős súlyt képviselő gabonaexportja van, a területi terjeszkedés, vagyis a hadiipari kapacitások növelése az egyetlen technológiailag fejlett szektora, így ezzel próbál uralomra törni. Nem véletlen az sem, hogy nemrég az orosz Hold-program folytatását is bejelentették.

Hogy az orosz gazdaságnak sikerül-e egy újabb háborúval bennmaradnia a BRIC tagállamok között, az egyelőre megválaszolhatatlan kérdés.

Megjelent itt:  Új Egyenlőség