A Visegrádi négyek összeültek

Posted by
Dérer Miklós
>A Visegrádi Négyek (V4) témája ezekben e napokban nagyon is aktuális kérdéseket vet fel mind az európai általános, mind a közép-európai regionális, mind pedig a magyar nemzeti politika szempontjából. A figyelmet indokolja a a jelenlegi magyar elnökségi periódus is, hiszen az elnökségi prioritásokat az ukrajnai háború, az orosz agresszió következtében előállott bonyolult nemzetközi helyzetben kell a magyar politikának megfogalmaznia és érvényesítenie. Miközben a csoporton belül is régóta vajúdó és többrétegű ellentmondásokat dobott felszínre a határaik mentén zajló fegyveres összecsapásra, a résztvevő felek politikájára adandó európai és nemzeti válaszok kérdése.
Az informális szubregionális visegrádi konstrukció az elmúlt harminc évben európai jelentőségre és figyelemre tett szert, elsősorban az Európai Unióban nagyon is észre vehető, a partnerek egy része által „negációsnak” és blokkolónak minősített szerepe következtében. A visegrádi országok – a rendszeres tanácsi ülések előtti egyeztetéseken túl – igazán egységes és eredményes fellépést akkor tudtak felmutatni, amikor számukra fontos közös érdeket találtak. Ilyen helyzet tulajdonképpen kétszer állott elő az eltelt harminc év során: a kilencvenes években az euroatlanti szervezetekhez történő csatlakozás kérdésében, valamint az elmúlt évtizedben, a 2015-ös menekült- és migránsválság ügyében. Egyébként pedig igencsak laza, és főleg hazai narratívákkal erősített, nosztalgiákra épített együttműködésről beszélhettünk. Ide kell másolnom tavalyi elemzésem egyik passzusát, amely megpróbálja bemutatni a V4-ek együttműködésének nehézségeit:
„A visegrádi négyek harmincéves történetében voltak és vannak apályok és dagályok. Számos fordulat, a belső elfogadottság és a külső megítélés változásai színesítették az eltelt időszakot. Az eredeti, születéskori kiinduló közös érdekek (az euro-atlanti csatlakozás és Közép Európa dimenzionálása) mellett nem szabadna elfelejteni, hogy alapvetően kompetitív, és nem kooperatív gazdaságokról volt és van szó, amelyeknek nem csupán az aktuális gazdasági érdekei (a beruházások vonzása, export-prioritások) nehezen összehangolhatóak, hanem a történelmi tapasztalataikból fakadó fenyegetettségi felfogásuk, az ezen alapuló nemzeti külpolitikai és szomszédságpolitikai irányaik és törekvéseik is sok vonatkozásban eltérőek. Az is az összefogás hagyományos nehézségeit sarkítja, hogy az együttműködés hőfoka és narratívái eléggé az éppen regnáló kormányok konkrét hozzáállásának függvényei, és ezért egyre inkább az a veszély fenyeget, hogy hogy kormányoldalaktól függően átideológizálódik, és pártalapuvá, sőt, személyfüggővé válik… Az elmúlt évtizedben az Európai Unión belül kialakult törésvonalak, az Unió kívánatos tovább fejlődési irányairól fellángolt vita, a föderalista és szuverenista álláspontok határozottabbá válása, a transzatlanti kapcsolatokban bekövetkezett változások, a vezető hatalmakhoz: az Egyesült Államokhoz, Kínához, Oroszországhoz való viszony, a jogállamiság kérdései a visegrádi országokat különösen érintették. 2008 után a válság okairól folytatott gondolkodás, majd különösen 2015-öt követően a menekültkérdés és a migráció alapjában közös megítélése lehetőséget nyújtott az együttműködés újra kalibrálására. Ugyanakkor a jogállamisági viták ebben a kérdésben kvázi kettéosztották a csoportot egy magyar-lengyel, és egy cseh-szlovák félre.”
A csoport belső kohéziójának gyengülése, a széttartás az ukrajnai háborúval tovább fokozódott, és – bár a V4 együttműködés elvben nem kérdőjeleződött meg – addig nem tapasztalt törést szenvedett. A háború kérdésében elfoglalt szuverenista magyar álláspont (amely elítélte az orosz agressziót, mindazonáltal az ukrajnai magyar kisebbségekre és az ország szénhidrogén ellátására hivatkozással nem kíván a humanitárius és közös európai anyagi segítség mellett effektív katonai támogatást is nyújtani a megtámadott Ukrajnának, és területét sem engedi ilyen segítség közvetlen eljuttatására felhasználni) értetlenséget , sőt ellenszenvet váltott ki a többi tagország fontos politikai tényezőinek egy részéből. Addig szokatlan, magyar politikusokat is megszólító vádak és minősítések hangzottak el, amikre a magyar kormányzat a viszony további elmérgesedésének elkerülése érdekében nem adott választ. Azonban többször határozottan kifejtette, hogy ragaszkodik addigi álláspontjához a kérdésben, és nem kíván belebonyolódni a háborúba.
Itt tartunk. Ebben az irigylésre igazán nem méltó helyzetben tartott nemzetközi szakértői konferenciát az elmúlt héten a visegrádi országok és Németország viszonyáról, ennek a viszonynak a jövőjéről a Habsburg Ottó Alapítvány (HOA), karöltve a Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel (NKE). Nem érdektelen számba venni – a teljesség igénye nélkül – az ott elhangzottak figyelemre érdemes részeit.
Magyar előadók (Deli Gergely, a NKE rektora, Prőhle Gergely, a HOA vezetője, és Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának az elnöke, Rácz András, a NKE Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetének munkatársa) a viszonylatok politikumát emelték ki. Deli Gergely kiemelte, hogy a változások ellenére Közép Európa és Németország „összefűződése” továbbra is tény, és Berlin volt és marad a legfontosabb partnerünk. Azonban az új geostratégiai körülmények a kapcsolatok átgondolására késztetnek, miközben a legfőbb cél a Kelet-Nyugati kapcsolatok erősítése. Prőhle Gergely állítása szerint Németország az egységesüléssel közép-európaivá vált, és egymásra utaltságunk a mai válságos helyzet, az együttműködés megbillenése ellenére tény maradt.
Németh Zsolt úgy vélte, hogy jelenleg az útkeresés fázisában vagyunk, és együttműködésünk sikertörténet. Körvonalazta a magyar álláspontot az orosz-ukrán kérdésben: Orbán Viktor elítélte az orosz agressziót, támogatjuk Ukrajna szuverenitását, és a nemzetközi szerepet a konfliktus rendezésében. Részt veszünk a szankciós csomagokban, valamint az Európai Békekeret finanszírozásában, közreműködünk Ukrajna gázellátásában, de elutasítjuk a fegyverszállítást („nem sokat használnánk” – mondta) és a teljes gázembargót, amelyhez „csak akkor” csatlakoznánk, „ha Németország is”. Úgy vélte, hogy ezekben a kérdésekben a magyar álláspont ugyan távol van a lengyel és az angolszász állásponttól, de közel van a némethez. Az Európai Unió jövőjéről kialakult vitával kapcsolatban kiemelte, hogy „minél kevesebb ügyben közös” megoldásokat preferálunk, mivel a nemzeti döntések primátusát valljuk. A nemzeti kormányoknak saját nemzeti érdekeiket kell képviselniük, a kölcsönös tisztelet és a közös érdekek dialektikája alapján. Hangoztatta azt a véleményét, hogy az elmúlt másfél hónapban kialakult európai egység a jövő problémáinak megoldására irányuló „közös európai jövőkép” kialakításának biztató kezdete. Rácz András felhívta a figyelmet arra, hogy az Oroszországhoz való viszony mindig is megosztó volt, országok között, és országokon belül is. A Krím orosz elfoglalása kiélezte a különbségeket, amelyekhez társultak egyéb viták is: a kisebbségek kérdésében, az energiafüggőség lazításában követendő politikákban, az orosz hírszerzési és hibrid befolyásolási törekvések kezelésében-gyengítésében. (Ez utóbbival kapcsolatban megjegyezte, hogy a „kontrasztos” magyar hozzáállás, a minden valószínűség szerint Magyarországon is zajló elhárítással kapcsolatos kommunikáció hiánya, a nyilvánosság kizárása nehézségeket okoz a magyar politika megértetésében.) Úgy vélte azonban, hogy a bekövetkezett törések esetiek, legalább is ez ideig azok voltak, azonban a háború elhúzódásával ezek erősödhetnek, amennyiben nem menedzselik őket. A rossz hír, hogy a vitákat kiváltó okok velünk maradnak, mert alapvetően nem újak, mindig is léteztek. Ezért meg kell tanulnunk „az egyet nem értés művészetét”, mert az együttműködés megtartandó érték.
A német előadók a politikai vonatkozások mellett kiemelték a V4-német kapcsolatok gazdasági jelentőségét. Markus Meckel SPD-politikus, a valamikori NDK egykori külügyminisztere, volt Bundestag képviselő szerint a kérdéseket háromdimenzióban – V4-en belüli kapcsolatok, német-visegrádi reláció, Oroszországgal a viszony – lehet exponálni. Németországban a német-orosz kapcsolatok politikailag mindig megelőzték a német-közép európai viszony jelentőségét, ma azonban gazdaságilag a visegrádi országok súlya sokkal nagyobb Oroszországénál. Felhívta a figyelmet arra, hogy Közép Európa sajátlagosságát értékelni kellene. Azonban nehézséget okoz, hogy odakint a V4 a „gátlók csoportját” jelenti, elsősorban a 2015-ös menekültkérdés adott kezelési módja következtében. (Kiemelte viszont, hogy a jelenlegi ukrán menekültkérdésben Magyarország, és különösen Lengyelország jól teljesít.)
Problémákat mindenekelőtt a jogállamisági kérdések jelentenek, amelyekkel a jövőben következetesebben kell foglalkozni, és nevén kell nevezni a dolgokat. Ehhez jön még az Oroszországhoz való viszony kérdése, amelyben „Lengyelországot és Magyarországot világok választják el”; a médiumok függetlensége és a CEU-kérdés, valamint az EU szomszédságpolitikájával kapcsolatos vita. Hangsúlyozta, hogy az Unió érték- és jogközösség, és ehhez a meghatározáshoz ragaszkodnunk kell.
Jürgen Illing, a Magyar-Német Ipari és Kereskedelmi Kamara volt ügyvezetője előadásában hangsúlyozta, hogy a V4-ek a kilencvenes években élvezett komparatív előnyüket bizonyos mértékig máig megőrizték a német kapcsolatokban, és nem csupán a kedvező földrajzi helyzetnek köszönhetően. A német -visegrádi gazdasági kapcsolat ma fontosabb Berlin számára, mint a francia, orosz, amerikai vagy akár a kínai reláció. Az volt a véleménye, hogy a visegrádi országok Németországgal együtt „Európa ipari magjává” fejlődtek és igazi sikertörténet az övék. Kiemelte, hogy a német befektetők négyötöde elégedett a körülményekkel, és ez nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő. Értékelte, hogy a V4-ek gyorsan magukhoz tértek a covid-válság után, de figyelmeztetett arra, hogy az ukrán válság nyomán nehezen kezelhető problémák lesznek. Elsősorban a járműipart és a fogyasztást fogják negatív hatások érni, de számolni kell az elszabaduló inflációval és a szankciók hatásaival is. Amennyiben az energiaellátás is csorbát szenved, nehéz időknek nézünk elébe.
A Visegrádi országokból érkezett előadók közül kiemelném Tomaš Štrazay-nak, a Szlovák Külpolitikai Társaság igazgatójának előadását. Hangsúlyozta, hogy „mindannyian háborúban állunk Oroszországgal”. Ebben a háborúban is szilárdan az értékek, a demokrácia és a jogállamiság alapján kell állnunk és maradnunk. Megállapította, hogy a V4 együttműködésnek is vannak felfelé és lefelé vezető szakaszai.
A mai egyensúlytalanságot véleménye szerint részint az okozza, hogy Magyarország előre szaladt az orosz, és visszafogottabb az ukrán kapcsolatokban. Szlovákia ugyanúgy 85 százalékban függ az orosz gáztól, mint Magyarország, mégsem folytat külön politikát a háborúval kapcsolatban. Kiigazította Németh Zsoltot, mondván, hogy nem ugyanaz a magyar és német álláspont, a németek a magyarokkal ellentétben közelednek a fősodorhoz. Egyúttal kifejtette, hogy nincs szükség versengésre abban, hogy ki kezeli jobban a jelenlegi menekültkérdést. Volt idő, amikor az együttműködés a szlovákok miatt szenvedett csorbát, utalt a Mečiar-kormány időszakára. Ezzel összefüggésben felvetette, hogy nem nagyon kormánykötött-e az együttműködés, és nem az együttműködés intézményesülésének a hiánya teszi lehetővé a külön álláspontok uralkodóvá válását. Úgy vélekedett, hogy az együttműködés erősítésének feltétele, hogy intézményesüljön a politikai kooperáció, és Magyarország közeledjen a többségi állásponthoz. Hangsúlyozta, hogy nincs V4-Németország kooperáció, az egyes országok működnek együtt Berlinnel. Biztonsági kérdésekkel kapcsolatban erősen atlantista álláspontot hangoztatva felhívta a figyelmet a NATO és benne az európai pillér erősítésére. Az energiabiztonság területén a közös európai álláspont szükségességét, és a különutasság elutasítását képviselte. Az Unió bővítésével összefüggésben Ukrajna gyorsított felvételének szükségességéről, és Szerbia jelentős értékproblémáiról, mint akadályról fejtette ki a véleményét.
Milyen következtetéseket lehet levonni mind ebből?
Elsősorban is azt, hogy manapság egyre nehezebb egy mitikus és egységes Közép-Európát, és egy imaginárius, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő egységes visegrádi együttműködést hitelesen kommunikálni. Az ukrajnai háborúra adott válaszok eltérései nagyon erős megosztottságot eredményeztek: a történelmi emlékezet, az ideológiai szétfejlődés és az érték- és érdekviszonyok különbségei kikezdték az összhangot, amely már előtte is gyengülő szakítószilárdságot mutatott. Egy különutas, szuverenista külpolitika egyre nagyobb nehézségekkel tudja biztos háttérnek láttatni a visegrádi együttműködés maradványait. Egyre nehezebb egy közös álláspont kialakítása vagy a markáns különvélemény közös álláspontnak beállítása és nemzetközi érvényűvé tétele a közösségben. Egy egyedül, szövetségesek nélkül képviselt és érvényesített politika érvényesítése – különösen kisországok esetében – nem lehet igazán sikeres, és előbb-utóbb elszigetelődést eredményezhet. Ez a politika arra kényszerülhet, hogy szövetségeseket saját addigi integrációs és szövetségi rendszerén kívül keressen, és ez további elszigetelődést, perifériára kerülést eredményez. Az „egyedül vagyunk” helyzet kommunikálása országon belül esetenként összetartást, a politika melletti többségi kiállást hozhat, de a külső érdekérvényesítés ellehetetlenülését, vagy tévútra sodródását jelentheti.
A jó hír azonban az, hogy a visegrádi négyeket ezen a konferencián sem temették, és kivétel nélkül (a szkeptikus hangok is) szerepét, a lehetőségeit és a jelenlegi, folyamatos gazdasági sikereit és elmúlt politikai érdekérvényesítési teljesítményét hangoztatták. Mindeközben nem hallgatták el a belső nehézségeket, a jelenlegi nemzetközi rendszer alakulásával, az Európai Unió tovább fejlődésével, és leginkább az orosz-ukrán háborúval összefüggő, a szétfejlődés erős lehetőségeit is hordozó problémákat.
Prőhle Gergely zárszavában felhívta a figyelmet a jelenlegi helyzet emberpróbáló vonatkozásaira, miközben a gondok is sokkal élesebbe kerültek a felszínre. Leszögezte, hogy „nem szabad elfojtani a vitákat”, felelősséggel kell kezelnünk a visegrádi együttműködés sorsát, ezt a fontos történelmi örökséget, hogy a közép-európai felelősség és együtt gondolkodás ne csak az előző generációknak legyen – ahogy fogalmazott – a „nünükéje”.