A lustaságra való jog

Posted by

I. Egy balszerencsés dogma
„Lustálkodjunk minden dologban, kivévé a szerelemben és az ivásban; kivéve a lustaságban.”
Lessing
Furcsa őrület tartja fogva azoknak a nemzeteknek a munkásosztályát, ahol a tőkés civilizáció uralkodik. Ez az őrület olyan egyéni és társadalmi bajokat von maga után, amelyek már két évszázada gyötrik a szomorú emberiséget. Ez az őrület a munka szeretete, a munka dühödt szenvedélye, amely egészen odáig megy, hogy kimeríti az egyénnek és ivadékainak életerőit. E szellemi eltévelyedés ellen a papok, a közgazdászok, a moralisták nemcsak hogy nem tiltakoznak, hanem ellenkezőleg, a szentek-szentjévé nyilvánították a munkát.
E vak és korlátolt emberek bölcsebbek akartak lenni istenüknél, e gyönge és megvetendő emberek rehabilitálni akarták azt, amit istenük elátkozott. Én, aki sem kereszténynek, sem közgazdásznak, sem erkölcsösnek nem vallom magamat, én az ő ítéletüktől isten ítéletéhez fellebbezek; az ő vallási, közgazdasági, szabadgondolkodó erkölcsük prédikációitól a munka szörnyű következményeihez a tőkés társadalomban.

A tőkés társadalomban a munka az oka minden szellemi degenerálódásnak, minden szervi elkorcsosulásnak.

Hasonlítsuk csak össze Rothschild lóistállóinak kétkezű szolganépsége által ellátott telivérjeit a normandiai majorság nehézkes igavonójával, mely földet művel, trágyát hord, betakarítja a termést. Csak nézzük meg a nemes vadembert, akit a kereskedelem misszionáriusai és a vallás kereskedői még nem rontottak meg kereszténységgel, szifilisszel és a munka dogmájával, utána pedig nézzük meg a mi nyomorúságos gépkiszolgálóinkat.[1]

Ha civilizált Európánkban újra fel akarjuk lelni az ember veleszületett szépségének nyomait, akkor olyan népek körében kell keresnünk, ahol a gazdasági előítéletek még nem irtották ki a munka gyűlöletét. Spanyolország, amely – sajna! – degenerálódik, még mindig büszkélkedhet azzal; hogy kevesebb gyára van; mint nekünk börtönünk és kaszárnyánk; a művész azonban elgyönyörködhet a vakmerő andalúziaiban, aki barna, mint a gesztenye, egyenes és hajlékony, mint az acélpenge, s az ember szíve megremeg a koldust hallván, aki csodás redőkben viseli capa-ját[2], s amigo-nak[3] mondja Ossun hercegeit. A spanyol számára, akiben a primitív állatiasság még nem sorvadt el, a munka minden rabszolgaságok legrosszabbika.[4]

A görögök, nagy korszakukban, szintén csak megvetést tartogattak a munka számára; csak a rabszolgáknak volt szabad dolgozniuk; a szabad ember mindössze testgyakorlatokat és szellemi játékokat ismert.

S ez volt az az időszak, amelyben Arisztotelész, Pheidiasz, Arisztophanész népe élt és lélegzett; ezek voltak azok az idők, amikor Marathónnál egy maroknyi vitéz szétverte Ázsia hordáit, melyet nem sokkal utóbb Sándor meghódított. Az ókori filozófusok a munka megvetését tanították, a munkát a szabad ember lefokozásának tartották, a költők a semmittevésről daloltak, az istenek ajándékáról:

„O Meliboea, Deus nobis haec otia fecit”[5]

Krisztus a „Hegyibeszéd”-ében a semmittevést hirdette: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak. De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.”[6] Jehova, a szakállas arcú és szőrös szívű isten az eszményi lustaság legfőbb példáját adta imádóinak; hat napi munka után mindörökre nyugalomba vonult. S fordítva, mely fajták számára szerves szükségszerűség a munka? Az auvergneieknek, a skótoknak – akik a brit szigetek auvergne-iai –, a gallegóknak – Spanyolország auvergne-ainak – a pomerániaiaknak – a német auvergne-iaknak-, a kínaiaknak – Ázsia auvergneainak. A mi társadalmunkban mely osztályok szeretik a munkát a munka kedvéért? A földtulajdonos parasztok, a kispolgárok – az egyik a földje fölé görnyed, a másik behúzódik a boltjába –, s valamennyi úgy mozog, mint a vakondok föld alatti üregében, és sohasem egyenesedik fel, hogy kedvére gyönyörködjék a természetben.

De a proletariátus, e nagy osztály, mely magában foglalja a civilizált nemzetek összes termelőit, az az osztály, amely önmagát felszabadítva felszabadítja az emberiséget a szolgai munkától, s az emberi állatot szabad lénnyé teszi, a proletariátus, mely elárulta ösztöneit, félreismerte történelmi küldetését, a proletariátus eltűrte, hogy a munka dogmájával megrontsák. Súlyos és szörnyű lett a büntetése. Minden egyéni és társadalmi nyomorúsága saját munkaszenvedélyéből fakadt.

 

MUNKÁCSY MIHÁNY ÁSÍTÓ INAS CÍMŰ FESTMÉNYÉNEK RÉSZLETE. (FORRÁS: WIKIPÉDIA)

 

 

II. A munka áldásai

1770-ben megjelent Londonban egy névtelen írás, „An Essay on trade and commerce[7] címmel. Akkoriban ez némi port vert fel. Szerzője – nagy emberbarát – így méltatlankodott írásában: „Anglia manufaktúráinak népessége fejébe vette azt a rögeszmét, hogy minden egyes tagjának mint angolnak, születésétől fogva személyes joga, hogy szabadabb legyen bármely más ország munkásánál. Ez az eszme hasznos lehet a katonák számára, akiket vitézségre ösztönöz, de a manufaktúrák dolgozóira nézve, maguk és az állam szempontjából az a jó, minél kevésbé hatja át őket. A munkásoknak sohasem lenne szabad feljebbvalóiktól függetlennek tartaniuk magukat. Különösen veszélyes efféle túlzásokra bátorítani egy olyan kereskedőállamban, mint a mienk, ahol a lakosság talán hétnyolcadának nincsen semmi tulajdona vagy csak nagyon kevés. A teljes gyógyulás nem következhet be, amíg iparunk szegényei nem szánják rá magukat arra, hogy hat napot dolgozzanak ugyanazért az összegért, amelyet most négy nap alatt keresnek.” Ilyenformán csaknem száz évvel Guizot előtt Londonban nyíltan prédikálták, hogy a munka megfékezi az ember nemes szenvedélyeit. „Minél többet dolgoznak népeim, annál kevesebb lesz a bűn” írta 1807. május 5- én Osterodéból Napóleon. „Én vagyok a tekintély…, s hajlandó leszek elrendelni, hogy vasárnap, a misék órája után, az üzletek tartsanak nyitva és a munkások térjenek vissza munkájukhoz.”

Az „Essay on trade…” szerzője a lustaság kiirtására a lustaság szülte büszkeség és függetlenség érzésének megtörésére azt javasolta, hogy a szegényeket börtönözzék be az eszményi dologházakba (ideal workhouses), melyekből „a rettegés házai lesznek, ahol naponta 14 órát fognak dolgoztatni oly módon, hogy az étkezési időt leszámítva tizenkét óra marad a munkára.” Napi tizenkét órai munka, íme, ez a XVIII. századi emberbarátok és moralisták eszményképe. Mennyire túlhaladtuk már ezt a nec plus ultrá-t[8]!

A modern műhelyek eszményi javítóintézétekké váltak, ahova tömegesen börtönzik be a munkásokat, ahol tizenkét és tizennégy órai kényszermunkára ítélik őket, s nemcsak a férfiakat, hanem a nőket és a gyermekeket is![9] S ha arra gondolunk, hogy a Terror hőseinek fiai a munkavállalás által annyira lealacsonyodtak, hogy – 1848 után – forradalmi vívmányként fogadták el a gyári munkát tizenkét órára korlátozó törvényt, s forradalmi elvként hirdették meg a munkához való jogot, akkor meg kell mondanunk, hogy ez a francia proletariátus szégyene!

Az írás további része itt olvasható:
https://tett.merce.hu/2022/04/22/paul-lafargue-a-lustasagra-valo-jog/

A szöveget a Kossuth kiadó engedélyével közölte a Mérce újra.

Címkép: MIKLÓS LAJOS JÁRMŰGYÁRTÓ MESTER ÜZEMÉNEK MŰHELYE. FORRÁS: FORTEPAN / MIKLÓS LAJOS