Folyton lemozgod a takaródat

Posted by
Balavány György
>Éjfél múlt, alszol, én nem tudok még. Lemozogtad a takaród, visszatakarlak: melegérzés a mellkasomban. Mondhatnám, hogy a hamvas, valószínűtlenül karcsú lány maradsz számomra, akibe hamvas és karcsú fiúként beleszerettem – de nem volna igaz. Nem vagyok vak. Nem vagyunk vakok. Terebélyesedünk, őszülünk, petyhüdünk, ráncosodunk. Nem is kéne évforduló, se név- vagy szülinap, ahogy fönt sem kell lenned, hogy elmondjam: tetszenek a ráncaid. Jó, hogy nem használsz szemránckrémet. Akkor látszanak leginkább a szemed körüli ráncok, amikor nevetsz, és amikor nevetsz, mindig újra ott az a melegérzés a mellkasomban. Szépek a striák a hasadon, a gyerekeink miatti, harci sérülések, ahogy a fájós, ropogós derekad is. Ugyanúgy tetszel szemüvegesen, mint anélkül. A visszereid csak azért nem tetszenek, mert az internet szerint veszélyesek, és ha úgy érzem, hogy veszélyben vagy, az hidegérzés a mellkasomban.
Visszatakarlak megint, meg ne fázz nekem, nyitva az ablak, szellőztetek. Az első, régi melegérzés azon az éjszakán volt, mikor rájöttünk, valahol a nyüzsgő Budapest kellős közepén, ami akkor a nyüzsgő világegyetem kellős közepe volt, hogy összetartozunk. Örökre. Mekkora fless volt, pupillaként tágult a világ körülöttünk. Nem kezdtünk rögtön csókolózni, meg ilyenek, csak megfogta egyikünk a másikunk kezét. Legközelebb akkor szorítottad úgy a kezem, mikor elmondtuk a holtodiglant, a fixpont egymás keze volt, szédültünk, körülöttünk fahrtolt a mindenség, akkorára tágulva, amekkora. Aztán mikor az első gyerek jött, délelőtt elestem a bringával, bedagadt és bekékült a csuklóm, amit este péppé gyúrtál, miközben a babát kinyöszörögted.
Milyen hideg volt az az április éjjel is, ma huszonhárom éve, Istenem, Gödön; összeeresztettük a családjainkat a gyerekkori és az épp akkori barátainkkal, ami eleinte szörnyű ötletnek bizonyult; bizalmatlanul méregették egymást, amíg össze nem részegedtek. Sok boldogságot, mondta akkor mindenki, eladó a menyasszony, kiabálta a szegény bátyám násznaggyá avanzsálva; eladó a násznagy úr, kontrázott a Ficsku Pali piros nyakkendőben; ez a menyasszony pedig nem eladó!, duzzogtam az ötödik unikum után, pedig mindig mondtad, hogy az ötödiktől már sértődött szoktam lenni. Fiatal írók, költők, műfordítók, muzsikusok és egyéb kedves senkiházik hevertek szanaszét; duhaj nagybácsik és addig ismeretlen, ványadt nagynénik ropták a lakodalmast meg a csárdást a B52’s-re. Bolondság küzdeni az idő ellen. Térey Jancsi mindenáron a Vácra tartó, és már rég nem közlekedő vonatra akart szállni, a Peer Krisztiánról úgy tudtuk, hogy elment utána, amíg meg nem találtuk a vécében, boldog embriópózban a kagyló körül. Szegény Párniczky Miska is a sarokban bólogatott, a Bárdos Miki hatalmas szívvel és meghatottan táncolt a pultos nénivel. Végül majdnem mindenki a házunkban aludt, kivéve talán Dudást és Ficskut, ők az állomáson dajdajoztak hajnalig.
Nem mindenre emlékszem, nem mindenre jól. Éjfél után, e percekben huszonhárom éve, felvetted a vásárhelyi újasszonyruhád, amit, igen, igazi vásárhelyi öregasszonyok hímeztek, igazi festett fonállal. Valamelyik rokonod elmagyarázta, mi a népszokás, aztán azt mondta, hogy sok boldogságot, aztán a kezembe repültél, mint egy kismadár, és felszaladtam, az ölemben-kezemben veled, meg az összetáncolt pénzeskalappal az emeletre. Mindenki a házunkban aludt, aki a vonatot nem érte el. Szeretnélek ványadt öregasszonyként látni, mikor ványadt öregember leszek. Emlékszel a hideg hajnalra? Akkor már újra a menyasszonyruha volt rajtad, de blézerrel és meleg fehér mállal, és elindultunk a panzióba, ahol előre foglaltunk szobát, tudván, hogy a kultikus gödi partiház, ahol éltünk, tele lesz; éberek voltunk a boldogságtól és egyebektől, és az egyik utcán lángot láttunk – sárga, girhes alak kacagott ránk, újságpapírokat égetett, rácsaptak a kabátjára lángok, és ez szemlátomást tetszett neki, szegény öreg csöves, súgtam, jaj, de megijedtem, kapaszkodtál belém, turkáltuk a zsebeinket, de nem volt nálunk semmi, a kalappénzből pont kifizettük a lagzit. Ránknevetett az üres szájával, és azt mondta, hogy sok boldogságot.
Nem is kéne évforduló, se név- vagy szülinap, ahogy fönt sem kell lenned hozzá, hogy elmondjam. De elmondom, hogy hálás vagyok a sokboldogságért, a ráncokért, a duzzadt bokákért, a striákért, a fájós hátért, sőt, a veszekedésekért is, amik mindig megérték a kibékülést.
Ja, és csak szólok: folyton, mániákusan lemozgod álmodban a takaród, cincálhatom vissza már megint.