Az ellenzéki publicisták az ellenzék ellenzékének tekinthetők-e?

>Fél évszázadot töltöttem a sajtóban, és megtanultam, hogy a közélet barométere a publicista. Abból él, hogy a nyilvánosság fórumain fejti ki a véleményét. Arról lehet megismerni, hogy jó mondatai vannak. Abban különbözik a hír-újságíróktól, hogy megnyilvánulásainak van világnézeti gerince. Elvárják tőle, hogy letegye a garast. Erről jut eszembe, vajon az ellenzéki publicisták miként álltak mostanában a pénzzel?
Akik honoráriumot kaptak, érdekes helyzetben találták magukat. Ha a hvg.hu-hoz, a 444.hu-hoz vagy Jelen című hetilaphoz kötődtek, a véleményükről le kellett mondania a legtöbb olvasónak. A világhálón csak akkor kísérhettük figyelemmel a gondolkodásukat, ha fizettünk a tartalomért. Az ÉS működése elviselhetőbb volt, mert csupán azt igényelte, hogy nézzünk meg egy hirdetést. A fizetési gyakorlattal magyarázható, hogy az országgyűlési választás kampányában a jegyzett publicisták alig formálhatták a közvéleményt. Az ellenzéki politikusok között akadtak olyanok, akik ennek örültek.
Márki-Zay Péterre, Kunhalmi Ágnesre és Vágó Istvánra gondolok. Ők az ellenzék ellenzékének vélték azokat a fránya publicistákat. A többi ellenzéki politikus óvakodott attól, hogy kifejtse álláspontját a szabadfoglalkozású véleményvezérekről, a gyakorlatuk azonban árulkodott. A pártjukkal magukat fizettették be a közösségi oldalakra. Karácsony Gergelynél kilenc számjegyű összegről esett szó, Dobrev Kláránál „csak” nyolcról. A párt nélküli MZP a szavazóitól kért pénzből szintén kilenc számjegyű összeget költött a nyilvánosság fórumaira.
Ez még akkor is elgondolkoztató, ha az ellenzéki politikusok az üzeneteikre nem költöttek többet egymilliárd forintnál. A kormánypártiak tízszer nagyobb összegből gazdálkodtak, és jutott belőle a kormánypárti publicistáknak is. Akik fegyelmezetten váltották aprópénzre a kormánypártok üzeneteit. Az ellenzéki publicisták között ketten is akadtak, akik a különvéleményt átmenetileg károsnak tartották. Nem hiszem, hogy számításból tették, politikai realizmusukat azonban azzal „jutalmazták” az ellenzéki politikusok, hogy őket se fizették be a közösségi oldalak valamelyikére.
A választási eredmény ismeretében föltehető a kérdés: vajon nem lett volna hatékonyabb – mondjuk a kétharmadot megakadályozó – az ellenzéki pártok szereplése, ha a politikusoknál jobban író, érdekesebben fogalmazó publicisták gondolatai szélesebb körben formálhatták volna a közvéleményt?