Posted by >A legtöbb rovar viselkedése genetikailag programozott vagy veleszületett. Egy selyemhernyó például mindenféle előzetes tapasztalat vagy oktatás nélkül is képes tökéletes selyemgubót szőni, ami pedig egy nagy precizitást igénylő feladat. Sosem tanulta, hogyan kell csinálni, csak tudja, és kész, mint egy tökéletesen programozott kis gépezet. Mindent úgy csinál, ahogy a genetikailag beletáplált kód diktálja. De vajon hatással van-e erre a környezet, vagy annyira erős a program, hogy független minden külső benyomástól? Változtathat-e egy rovar a saját viselkedésén az átélt élmények hatására? Más szóval: képesek-e tanulni a rovarok?
Az ízeltlábúaknak is lehetnek emlékeik
Jó, belátjuk; annak valóban nem nagy a valószínűsége, hogy egy méhecske diplomát szerezzen valamelyik nagyobb múltú egyetemen. De minden jel arra mutat, hogy a rovaroknak van memóriájuk. Az okosabbak közülük nem egyszerűen csak reagálnak egy adott helyzetben a környezeti ingerekre, de a tapasztalatok hatására képesek hosszabb távon is változtatni a viselkedésükön. Azaz: tanulnak.
Bármennyire is egyszerű felépítésű egy ízeltlábú idegrendszere, arra képes, hogy megkülönböztesse és osztályozza a környezetből érkező ingereket. Ha valami sokszor ismétlődik, és nincs semmi különös következménye, akkor az állat egy idő után nem fog reagálni rá. Ha valakinek kedve és türelme van hozzá, ezt akár ki is próbálhatja otthon!
Nem kell hozzá más, csak egy nagyobbacska bogár (az eredeti kísérlet csótánnyal zajlott, de tekintettel az emberek általános hozzáállására, inkább rózsabogarat vagy katicát javaslunk – ugyanúgy tréningezhető, de a családunk közben nem hagyja el a lakást), és egy szívószál. Tegyük az állatot egy dobozba, és a szívószál segítségével fújjunk levegőt a hátsó felére! Először egészen biztos, hogy a bogarunk megrémül, és menekülni próbál. De ha a fújást 20 másodpercenként megismételjük, azt fogjuk tapasztalni, hogy a kísérleti alanyunk egyre kevésbé reagál, míg végül ott fog üldögélni a szívószál-szélben lengedező csápokkal, és meg sem mozdul. Megtanulja, hogy a légáramlat nem veszélyes, hiszen sokszor egymás után megtapasztalta, hogy nincsen semmilyen káros következménye. Ezt hívja a tudomány habituációnak, azaz hozzászokásnak, és ez a létező legegyszerűbb tanulási forma. Segítségével a rovarok rengeteg energiát takaríthatnak meg, mert nem menekülnek olyan dolgok elől, amelyek valójában ártalmatlanok. Enélkül egy merő fejvesztett rohanás lenne az életük, és nem maradna erejük az olyan alapvető dolgokra sem, mint a táplálkozás vagy párzás.
A bevésődés egy másik, alapvető memorizációs forma. Ez az, ami miatt a kiskacsák követik az anyjukat (vagy, ha pechesek, és más mozgó objektumot pillantanak meg életük első élményeként, akkor azt; legyen az egy távirányítós autó, egy lufi vagy egy megszállott etológus, aki arra vágyik, hogy mindenhová kacsák kövessék). Erre bizonyos rovarok is képesek. A hangyák, amikor kikelnek, észlelik és megjegyzik saját kolóniájuk illatát, és életük végéig azt fogják keresni és követni. A hernyók is azt a növényt részesítik előnyben, amin kikeltek és amit életükben először fogyasztottak – az ő esetükben a bevésődés megakadályozza, hogy olyasmit egyenek meg, ami esetleg káros lehet a számukra, így megnő az esélyük a túlélésre.
A rovarok memóriájának talán legközismertebb példája a méhek kommunikációja. Ezek a hasznos kis állatok kolóniákban élnek, innen indulnak el táplálékot keresni és ide térnek vissza a nap végén. Ahhoz, hogy hazataláljanak, meg kell jegyezniük az útvonalakat és a jellegzetesebb tereptárgyakat. Egymás között mozgással, úgynevezett „tánccal” kommunikálnak: így adnak utasításokat és útbaigazítást a társaiknak. A méhek táncát régóta vizsgálják a tudósok, mégis mindig kiderül valami új apróság. Úgy tűnik, hogy az egyes kolóniáknak megvannak a maguk saját, másra nem jellemző táncmozdulataik – ez olyasmi, mint egy falu saját népviselete. Így a méhek már messziről megismerik, ki honnan jött – ezt pedig meg kell tanulniuk, és hosszú távon emlékezniük is kell rá. Persze, nem tudatosan ülnek neki bemagolni a „tananyagot”: de a látens tanulás és a tapasztalatokon alapuló ismeretszerzés ugyanúgy működik náluk, mint ahogy összetettebb formában az embergyerekeknél is.
Így neveld a darazsadat!
Most, hogy idáig eljutottunk, ideje továbblépnünk egy szintet, egészen a tudatosságig. A rovarok ugyanis többre képesek, mint azt sokan gondolják. Ugyanúgy taníthatóak klasszikus kondicionálással, mint egy kutya, csak egy kis találékonyság és sok türelem kell hozzá – meg persze az, hogy az ember reális elvárásokkal fogjon a dologhoz, és ne várjon el olyasmit egy ízeltlábútól, amire fizikai adottságai alapján nem lenne képes. A japán Tohoku Egyetem két kutatója, Makoto Mizunami és Hidehiro Watanabe csótányok kondicionálásával kísérleteztek. Kétféle, nagyon karakteres illatot mutattak az állatoknak: vaníliát és borsmentát, és mindkettőhöz jutalmat kötöttek. Ha ezt a két illatot a levegőbe fújták, a csótányok cukrot kaptak. Kis idő elteltével a csótányok képesek voltak többféle illat közül kiválasztani ezt a kettőt, és azonnal izgalomba jöttek, ha ezek közül bármelyikkel találkoztak egy semleges környezetben. Éppen úgy reagáltak, mint Pavlov kutyája a csengetésre. A kísérletet később más rovarokra is kiterjesztették. Kiderült, hogy a darazsak is nagyon jó tanulók, ha szagok azonosításáról van szó.
Na, de mire jó ez, azon kívül, hogy szórakoztató lehet hosszú, magányos téli estéken trükköket tanítani a betévedő hangyáknak? A tudósok úgy vélik, hogy ha a rovarok ilyen gyorsan tanulnak, képességeiket akár ki is használhatjuk. Ki lehet őket képezni bizonyos vegyi anyagok keresésére és jelzésére, kicsik, mozgékonyak, olyan helyekre is beférnek, ahová egy nagyobb testű élőlény nem, és némelyek még repülni is tudnak. Könnyen előfordulhat, hogy a bomba- és drogkereső kutyák mellett – ha nem is helyettük – hamarosan csótányok és darazsak is bevethetőek lesznek, és ezzel a bűnüldözés egy újabb szintre léphet.
Címkép: Fotó: Carolien van Oijen/Unsplash