Grecsó Krisztián kíméletlenül őszinte és együttérző könyve

Posted by

H. Móra Éva  a Valami népiről

>Regény és verseskötetek után most ismét kisprózával jelentkezett Grecsó Krisztián. Legutóbbi novelláskötetét, a Harminc év napsütést 2017-ben forgathattuk. E tárcanovellák óta persze találkozhattunk írásaival különböző periodikákban, de nagyon sokan vártuk már újbóli megszólalását e műfajban, koncepciózusan, megszerkesztve.
Kevesebb a derű, sötétebbek a színek ebben a kötetben. Érthető okai vannak ennek: az író betegsége; mindannyiunkat sújtott a járvány miatti bezártság, s ezzel együtt felerősödtek olyan hangok is, amelyekre az érzékeny írói lélek különösen felfigyel. A történelemben nem először fordul szembe a közvélemény az értelmiséggel, nem először vágják sokak arcába: „Menjetek el kapálni!” Ez inspirálta a kezdő novella megírására (Kubikosok), no meg egy tanulmány – rengeteg ilyet olvasott a karantén alatt –, ami épp az ő szülőfalujáról íródott. A 40-es évek második felében gyakori volt a kétes elemek bandába szerveződése, hogy „igazságot osszanak”, vagyis ezen a címen mindenféle aljasságot, kegyetlenséget elkövessenek a falu értelmisége ellen. A különös – és a végső – ok az írásra az volt, hogy ezt a bandavezért Grecsó személyesen ismerte – csak már szelíd öreg bácsiként.

Nem könnyű írás a Kubikosok. Szinte próbakő ez a bevezetés a kötethez: ha túljutsz rajta, tiéd a többi is! Több szálon fut a cselekmény, több idősíkon, ahogy a fejezet alcíme is utal rá: paralel történetek. A falu múltjából tárul fel a téeszesítős, elvtársos világ, aztán egyszer csak már egy másik időben vagyunk, az író diákkori csínytevéseiről, bolti lopásokról hallunk. Temetői képpel kezdődik az első történet, s ez a temető-motívum többször is felbukkan: előbb egy valódi temetés kapcsán – ami persze megint valamikori történetek árját indítja el –, később egy hajdani gyerekgonoszkodás emléke bukkan föl: kíméletlenül, gondolkodás nélkül tapostak össze sírokat. Most súlyos önváddal néz szembe a mai felnőtt az akkori felelőtlen gyerektettel. „Vak voltam, dölyfös és nyegle, öblös, erőltetett nevetéssel értem oda a tűzhöz. Remegős, vértelen csönd fogadott minket. Minden tekintet szúrt. […] Az özvegyember ott kuporgott a tűz mellett, lehajtott fejjel sírt, rázkódott a válla. El akartam magamtól lökni a szégyent, és egy szemhunyásnyira sikerült is. Aztán a vádlimban rángani kezdett egy izom.”

Több helyen is találkozunk ilyen kendőzetlen őszinteséggel. Nem emlékszem, hogy írt volna eddig az első házasságáról, most a Mint egy patika című novellában ilyen keresetlen egyszerűséggel beszél e kapcsolat végéről: „Hogy engem nem szeretnek. Hogy már nem szeret az az ember, akinek, meggondolatlanul vagy korán tett fogadalma szerint, velem kellene leélnie az életét.”

Előreszaladtam, pedig ezek a részletek már a második fejezetből valók. Maradjunk még az elsőnél! Az említett, írásra inspiráló okok mellett állandó témája Grecsónak a saját identitása. Parasztfiúból fővárosi polgár lett, de hova tartozik valójában? Megőrizte-e felmenői zsellérvérét, s valóban otthon van-e a pesti létben? Másképpen fogalmazva: van-e valódi átjárás a népi és az urbánus életvitel, szemlélet, lélek között? A mostani válasza: nem, nincs átjárás, de legalábbis egyre kevesebb. Valahol így fogalmazott: ha most indulna el a faluból, hogy fővárosi író legyen, ma már nem biztos, hogy sikerülne. A Valami népi cím is erre a problematikára utal, bár eredetileg a Fehérben fehér címet szánta a könyvnek. A jellegzetes alföldi hímzésminta neve végül megmaradt fejezetcímnek, valamint az egyik novella is ezt a címet kapta. Ez is szerteágazó, több idejű. A saját jelenükben kezdődik: konkrétan a lakáshoz jutásuk történetével. Ilyen fővárosi polgári lakásra vágytak a felmenői, s lám, neki megadatott! Ám itt is előkerül a múlt, a valamikori cselédszoba egy hajdani cselédlány titkát fedi fel. A valóságból fikció kerekedik, egy vidékről elszármazott lány balladisztikus története. Otthontalanná válik Juli, neki nem sikerül asszimilálódni: Pesten nincs kibe kapaszkodnia, a falu pedig már nem otthona. Milyen jellemző ez is: „…itthon csak úgy lehet mondani valamit, ha előbb beazonosítják, kiről van szó: anyját, apját, de még a nagyszüleit is. El se tudja kezdeni a mesélést, mert mindig csak azzal jönnek, ki az. Ki az apja. Hogy élnek ott Pesten, ha nem tudják, hogy a másiknak ki az apja.” És ha belegondolunk, valóban…

A második fejezet, az Örökrangadó a (helyek) alcímet kapta. Különféle helyek, különféle emlékképek családja életéből; mindjárt az első egy megindító jelenet szülei kapcsolatának kezdetéről. Tökéletes dramaturgiával szerkeszt: „…ott marad a megállóhelyen négy ember: a dauerolt asszony, a véresre harapott szájú lány, a lehajtott fejjel álló fiú és a lány méhében növekvő, két hónapos magzat.” Felvillan Márta mama alakja, felvillan egy-egy kesernyés emlék az apa–fiú kapcsolatról, kollégiumi és néptáncos emlékek, egy eszmefuttatás a nevéről, egy tervezgetett névváltoztatásról – de a témák mellett ugyanilyen fontosak az oly jellemző és utánozhatatlan mondatok, szófordulatok. Nem lehet nem figyelni ezekre: „a nyitott gangok lekvároskenyér-ízű világa” vagy: „a leltárok házmesterlelkű, konok intézője” vagy: „csak annyira voltam boldogtalan, amennyi az íráshoz kellett” vagy: „péntek volt – a hét legszebb napja azoknak, akiket nem bántottak otthon” – kifogyhatatlan ez a stílus, nyelvi lelemény.

Az Istennek nehéz fejezet olvastán Mikszáth palóc-novellái jutottak eszembe: egyes szereplők ott is, itt is vissza-visszatérnek egy másik novellában. Az érdekesség azonban itt az írói nézőpont kettéválása: világos, hogy itt Grecsó Krisztián saját magáról beszél, arról a drámai pillanatról, amikor felfedezte nyakán a daganatot. A helyszín: a Ferdinánd híd, pontosabban felüljáró a Nyugati pályaudvar fölött. A híd a népmesékben is fontos, kiemelt helyszín, a sínekkel szabdalt pályaudvar is határvidék, s ami itt és most történik, határkő a férfi életében. Nem is lehet ezt másképp elmondani, mint úgy, hogy megkettőzi, tükrözteti az alanyt és az elbeszélőt: van Grúsz, akivel történik mindez, és van G. K.a mindentudó elbeszélő. A drámaiságot fokozza némi késleltetés is, saját magán kívül bekapcsol még néhány fiktív szereplőt is a jelenetbe. S a dráma folytatódik: a betegség lefolyásának több epizódjával is találkozunk – megint csak váltogatva az idősíkokat, a kezelések naturalisztikus leírása ellentéteként jövőbeli boldog pillanatok is feltűnnek: az örökbefogadás, az apává válás eufóriája.

A záró fejezet alcíme a (boldogságtörténetek). Két írást emelnék ki innen, az egyik maga a Boldogságtörténet. Semmi különös nem történik, épp a cselekmény nélkülisége a lényeg: az író kísérletet tesz arra, le lehet-e írni, nyakon lehet-e csípni a boldogságot. A pár – ők maguk – már egy második ifjúságnyi ideje nézi a várost. És jó. És boldogok. Nincs esemény, csak ennyi. Filozofikus, szép novella. A másik a Negyvennégyes, amiről első látásra meghökkentőnek tűnik, hogy ebbe a fejezetbe került. Aztán a zárás – nem árulhatom el – mindent megmagyaráz. Akkora ereje van, hogy – mint Grecsó meséli – Bölcskei Gusztáv is hivatkozott rá egy prédikációjában. Ebből pedig született egy gyönyörű, tartalmas interjú: két okos, nyitott ember, Bölcskei Gusztáv és Grecsó Krisztián gondolataival.

De ez már másik történet. Igen, annyira gondolatgazdag ez a kötet is, hogy tovább burjánzik az olvasóban, gondolat újabb gondolatot szül… Olvassák!

Grecsó Krisztián (Fotó: Fényes Gábor)

Grecsó Krisztián: Valami népi
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
288 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3199 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 963 144 1550  (papír)
ISBN 978 963 144 1888 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Grecsó Krisztián történeteiben a párhuzamosok a végtelenben sem mindig találkoznak, de a találkozások mégis elmesélhetők.
Néha az események egy időben, de más helyen zajlanak (Erdélyben, a fővárosban vagy falun), máskor egyazon helyen, de különböző időkben: harmincas vagy ötvenes években, és közben nagyon is a mában. Ahogy mindannyian ismerjük az érzést, amikor nem vagyunk a helyünkön. A Valami népi történetei ezekről az otthontalan helyzetekről szólnak, és az olvasó így válik nyomolvasóvá.
Akár a rég- és a közelmúlt falusi históriáit, akár egymás mellett elsuhanó életutakat vagy éppen a saját életének történeteit követi, Grecsó Krisztián novelláiban mindig ott kísért a kíméletlen együttérzés.

 

%d bloggers like this: