A dolgok rendje

Posted by

Pelyach Gergely

>A rosseb egye meg az összes barackfát!

Darabonként. Gyökerétől az utolsó fattyúvesszőig. Az elemi öntudatra ébredés hasadó villám’inál teljes lemondással néztem végig a rendbe állított domboldalon. Ezer volt a száz, időtlen a délelőtt. Mentem a két öregember mellett, hegymenetben, sorba oltott csemeték között, a rengeteg legtávolabbi pontjáig, ahol egymásnak feszült az ember nemesítette rend a Teremtő borostyán-kuszaságával.

A világ igazságtalanságának megingathatatlan meggyőződése reszkette a levegőt. A fák alig adtak árnyat a kánikulában, a sorközök pora felhőt sóhajtott, darazsak fúrták magukat a cukorba, százlábúkat érintett minden mozdulat – a két öregember pedig komótosan metszett, kötözött, kapált, kaszált. A sarjadék gereblyézte a gazt, ve’llázta a halmot, kötegelte a gallyakat, hordta a ládát, csapkodta a darazsakat… és akkor is, azóta is hittételként kezeli, hogy a rosseb megeheti az összes barackfát!

Minden gondolat azt kutatta, hogyan lehetne szabadulni, mikor már az ember alá fordította árnyékát az anyaföld.

A domb aljában, diófák tövében várakozó lovaskocsin, istállószagú pokrócba csavarva feküdt a vizestömlő. Egyre többször, egyre hosszabb időre maradtak magukra az öregek, mígnem egyszer megindultak a súlyos gumicsizmák, megérteni szándékozva az elmaradás okát…

csak a végeredményre emlékszem, ahogy leemelnek a bakról a kérges kezek, és a parasztember compassot rendel minden földi pillanatomnak:

előbb egyet dolgozunk, aztán egyet iszunk!”

Három évtizede, hogy már az eszmélés hajnalán száműzték ezzel a formálódó szótárból bármilyen szívesség elfogadásának lehetőségét. Ellenben három évtizede nincs úgy asztalbontás, fizetség, vagy esti nyugovás, hogy a belső vásznon ne vonná fel számadón szemöldökét a szempár: „előbb egyet dolgozunk, aztán egyet iszunk!”

Van megérkezés a pillanatba, amikor tőkesúllyá rögzül a tétel, hogy az apa tudása nem megugorható, és a barackfák körül hajladozó öregember kitartása is hátramaradt egy DNS szekvencián. E pillanat adja ajándékba a nyakat. A biztos tudatot, hogy kifordulhat sarkából a világ, de a rend végéig dolgozik a kasza, hogy irányba dőljön, ami rendelve van.

Nem számít az árnyéktalan forróság, a jégvirágot szülő fagy. Nem szempont, hogy hegytető vagy pincei homály. Mindegy, hogy egészségben vagy lázrózsák között. Lehet kiszáradt torokkal, hólyagos tenyérrel, széttört izmokkal, de összeszorított foggal: előbb egyet dolgozunk…