Minden megy tovább?

Posted by
Radnai György
>Napok óta nem fog a szék: nincs kedvem, türelmem leülni a gépemhez, nem akarok hozzáfogni az íráshoz sem. Több oka is lehet a „lusta tehetetlenségemnek”, legbelül tudom is az igazat (nemcsak a valódit), mégsem enyhül a kín. A gombóc se le, se ki, csak nyomja, feszíti a gyomromat.
Ez nem mehet így tovább! Már mér’ ne – szólok magamra azonnal, „hisz’ mindég” megy minden tovább a maga útján, nincs egy kib@@ott kő sem, ami kitéríthetné a zötyögő szekeret a kivájt keréknyomból, hisz’, ha mentek már arra, akkor az csak vezet valahová, még ha nem is tudjuk hova. „Aki tökéletesen tisztán akar látni, mielőtt eltökölné magát valamire, az sohasem tökéli el magát. Aki nem vállalja a megbánást, nem vállalja az életet” – írta valahol Amiel, s mennyire igaza van ma is.
Közben a Facebookon fölugranak az elmúlt években írt bejegyzéseim: az „emlékek”. Mennyi azonos hangulatú, témájú (kilátástalan) bejegyzés, mennyi hasonló szöveg, semmi nem változik: „Nincs az a kár, ami NEKI ne használna. (Ismeretlen mai magyar közmondás)”; “Kórházzá alakítottak át egy stadiont! Ja: a britek…” – jönnek szembe 2020-ból. „Bemenni vagy nem bemenni: ez itt a kérdés. “Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri…”?!” – nini: már 2018-ban is. Most is ugyanaz a kibeszéletlen, semmitmondó válasz.
„Hisz mindég megy minden tovább…”
Pedig az évek csak szállnak és szállnak, az egyik pillanat megy a másik után: még csak most beszélgetett Orbánnal Antall; most már Hável nyilatkozik isten mentsen tőle; már Horn Gyula sem él; ni-csak az első orosz-ukrán háború milyen messze van tőlünk, most meg már itt a közelben szólnak az ágyúk, tombol a második agresszió, a nagy tragédia. És megint hogyan reagálunk? „Az egyéni érdek csak az állati természet folytatódása bennünk; az emberség csak az önzetlenséggel kezdődik az emberben” – megint Amiel ugrik be. De hát nem ilyenek vagyunk, nem ilyenekké lettünk: nem tanulunk semmiből, hiába ismételjük újra és újra a leckét.
„Hisz mindég megy minden tovább…”
Nem beszéljük meg, nem beszéljük ki magunkból. Cipeljük csak a követ: nem akarjuk, hogy bárki meglássa, mennyire szenvedünk. De nem rakjuk le, mintha az érdem, dicsőség lenne. Vagy megoldaná a problémát. Lehet: nem is a problémát akarjuk megoldani? Lehet, hogy nekünk a „kőcipelés” a nünükénk? Nem kéne végre valami „mást” csinálni?
„Hisz mindég megy minden tovább…”
Kimondunk egy szót, talán tényleg az elsőt – aztán az ott marad, szinte kimondatlanul az éterben. Nem folytatódik. A „párt-elit” meg se hallja; beszélő nem látja értelmét a folytatásnak; a hallgató nem igényli a befejezést. Föl se lobbant, már kialudt. Magyarázat mindig volt, van és lesz is. „De ha mégis?” – kérdi Ady: igaz ő „kicsi társam”-ra gondol, hogy megtartsa csodának („avagy bűnnek”, „igérő Multnak”) „igaz” kezével…

Végre egyszer nekünk is „de ha mégis” kéne!

Címkép: