Mindannyiunk csapdája

Posted by
Ferber Katalin
>Nagypéntek van. Ünneprontó sorok az alábbiak, de meggyőződésem, hogy hasznosak, még akkor is, ha sokak nem hajlandók távolabbra látni, mint a lakásuk bejárati ajtaja.
Oroszország, miután “sikeresen” megszűnt a Szovjetunió, harminc éve ugyan a közelünkben van, de nemigen érdekel senkit. (A politikusokat most hagyjuk, ma remélem, hogy nekik is szünnapjuk van.)
Az elmúlt két évtized azonban a szabad nyugati világ vezetője, az Amerikai Egyesült Államok stratégái szerint döntő fontossággal bírt: milyen eszközökkel lehet megértetni az orosz vezetőkkel, hogy sem a nyugathoz nem tartozhatnak, sem az egykori kelet-európai kliensállamaik sem akarnak velük semminemű szövetségre lépni.
Oroszország nem lehetett a NATO egyik tagállama,s ez kizárólag amerikai döntés volt.
Az orosz hadsereg agressziója február huszonnegyedikén csak azokat lepte meg, akik hétköznapi emberek, hiszen senki sem azon tépelődik munkába menet, vajon melyik ország támadja meg a szomszédjai egyikét.
Semmi nem kapott akkora média-figyelmet a nyugati szabad világban, mint az orosz agresszió. Sem az amerikai katonai akció Afganisztánban, sem az iraki háború, majd a tavaly augusztusi amerikai kivonulás Afganisztánból nem érdemelte ki a híradások túlnyomó részét egyetlen NATO tagállam médiájában sem. Az orosz-ukrán háború azonban igen.
Kulcsszavak, mert azok segítenek: az orosz katonai akció Ukrajna ellen egyoldalú volt, ezt semmi és senki nem provokálta ki Ukrajnában. Minden vezető (nyugati) napi-és hetilap kulcszava, címlapján szereplő vezércikke az orosz agressziót megmagyarázhattatlannak tekinti, s Vlagyimir Putyin diktátor-szerepére vezeti vissza, no meg az egészségi állapotának romlására, de nem marad ki a felsorolásból az októberi 70-ik születésnapja sem…
A NATO terjeszkedéséről egyetlen cikk sem ír, az orosz agresszió pedig egyenesen visszavezethető Putyin undorára mindenféle demokráciától.
Amint egy “megtévedt” és “manipulált” kutató tanulmányában feszegeti a NATO háború előtti szerepét a szabad világ megvédésében s azt állítja, hogy a NATO sohasem védelmi, hanem sokkal inkább támadó katonai szervezet volt (lásd Afganisztán, Irak, a sor folytatható).  Oroszpártisággal, rosszabbik esetben a náci diktátorral azonosítja minden magára valamit is adó mainstream média szakember. Csakhogy, sajnálatos, de ez a borzalmas pusztítással járó háború, bármilyen módon és bármelyik fél lesz a győztese, reflektorfénybe helyezte Európa egészének tagadhatatlan hanyatlását.
Szeretném elkerülni hogy engem is nácinak, szélsőjobboldalinak bélyegezzen bárki, így miközben átérzem és értem is minden középeurópai állami vezető súlyos aggodalmait, meglepő, de kizárólag európai szempontok szerint követni (s nem megítélni!) az “indokolatlan” háborút, visszavezet engem a legalább kétszázötven éve tartó Európa-centrikus szemlélethez, melyet persze nevezhetnék a gyarmatbirodalmak fénykorának is.
Ottragadtunk mindannyian. Van néhány földrész, melyen az ott élők jelen pillanatban vagy a liszt és a cukor között kénytelenek választani, vagy egyik sem elérhető, s ezzel nem a szegénységre hanem e háború valódi, könnyen megérthető (de nem feltétlenül elfogadandó) okára utalok.
Egy földrésznyi ország kér helyet, méghozzá politikusai szerint nagysága, gazdasági és pénzügyi súlyának megfelelő helyet. Nem igazságosan. Nem morálisan indokolhatóan.
Hanem békés szándékoktól indíttatva kérdezem, melyik hatalomváltás volt békés az elmúlt kétszáz évben?
Az USA és a többi NATO tagállam védi eddigi pozícióit.
A világ másik fele nagyjából kárvallottja ennek, hiszen társadalmainak élelemmel történő ellátása és a “normális” mindennapok biztosítása a legfontosabb.
Európa egykor a távoli földrészek felfedezése után sokmindent tanult például Ázsiától, Afrika aminek egy csöppnyi területi része lenne egész Európa, tőlünk, európaiaktól tanulta meg milliók meggyilkolása után, hogy önálló államiság, önálló politika, önálló gazdasági stratégia nélkül ismét gyramattá süllyedhetnek.
Kevés ország volt a világ másik (nem európai) részén, ahol hajlandók és képesek voltak néhány ország vezetői belátni, mímelni kell az európai intézményeket, mímelni kell az ő megoldásaikat, mert ez védi meg őket egyedül.
Oroszország is mímel.
Pontosabban imitálja (egyre rosszabbul) az európai megoldásokat. Célja azonban változatlan: helyet kér a nagyhatalmak páholyában.
Hogy ezt rettenetes háborúval teszi, az többek között annak köszönhető, hogy más eszköz Putyin szerint nem maradt. Természetesen a háború igazságtalan. Borzalmas emberáldozatokkal, pusztítással, az ukrán gazdaság lerombolásával jár.
Hogy mindezt miért nem zárja le azonnali béketárgyalásokkal a NATO minden tagállama, élén az USA vezetőivel?
Mert Ukrajna sajnos eszköz az eddigi világrend fennmaradásában.
Ez pedig, bármilyen szomorú, de nem a fantasztikus ukrán politikuson, Zelenszkijen múlik, mert ő is eszköz.

Pedig meg lehetne állapodni, de ez még egy darabig nem szerepel az amerikai stratégiai tervek között.

Címkép: Ukrán menekült nők, gyerekkel