A hegemónia ára

Posted by

Az automatikusan és mondhatni problémamentesen érvényesülő globális amerikai hegemónia víziója tulajdonképpen csapda, mert egyre közelebb sodorja az Egyesült Államokat egy igazi, nem csak áttételes háborúhoz.
Milyen jó, hogy Robert Kagan, az egykori neokon[1], aki most a Brookings  Institution tudományos főmunkatársa, nem köntörfalaz. A Foreign Affairs május-júniusi számában megjelenő (és a lap online kiadásában április 6-tól elérhető) esszéjében megírja[2], mi az amerikai hegemónia lényege, és mik a következményei. Íme:
Azt hajtogatni, hogy az inváziót semmi sem provokálta ki, félrevezető. Mint ahogy Pearl Harbour is annak volt a következménye, hogy az Egyesült Államok meg akarta fékezni az ázsiai japán expanziót, és ahogy a 9/11-i  támadások is részben Amerika domináns közel-keleti jelenlétére válaszoltak, az orosz döntések is választ jelentettek az Egyesült Államok és szövetségesei expanzív hidegháború utáni európai hegemóniájára. Csakis Putyin hibáztatható a cselekedeteiért, de az ukrajnai invázióra egy olyan történelmi és geopolitikai kontextusban kerül sor, amelyben a fő szerepet az Egyesült Államok játszotta és játssza ma is, és az amerikaiaknak számolniuk kell ezzel a ténnyel.
Az amerikai hatalom kritikusai szerint a szembesülésnek az a legjobb módja, ha Amerika korlátozza a világban való jelenlétét, felmondja tengerentúli kötelezettségeit, hogy intézzék azokat mások, és ő legfeljebb egy nyílt tengeri kiegyensúlyozó szerepet [offshore balancer] töltene be. Ezek a kritikusok megadnák Kínának és Oroszországnak a saját regionális érdekszféráikat Kelet-Ázsiában és Európában, és az Egyesült Államok figyelmét a határai megvédésére és az amerikaiak jólétének a javítására összpontosítanák.
De ebben a „realista” előírásban van egy jó adag irrealitás: nem tükrözi a globális hatalom és befolyás igazi természetét, ami a hidegháború utáni korszak jó részét jellemezte, és még ma is kormányozza a világot. Az Egyesült Államok már a hidegháború idején is az egyetlen igazán globális szuperhatalom volt, páratlan gazdagságával és hatalmával, és széleskörű nemzetközi szövetségeivel. A Szovjetunió összeomlása csak megerősítette Amerika globális hegemóniáját – és nem azért, mert Washington mohón igyekezett a Moszkva gyengesége által hagyott űrt betölteni. Az összeomlás ehelyett azért növelte Amerika befolyását, mert hatalma és demokratikus hite vonzóvá tette az országot azok számára, akik biztonságra, jólétre, szabadságra és autonómiára vágytak.
Ami az elmúlt három évtizedben Kelet-Európában történt, az fényesen bizonyítja ezt. Washington nem törekedett aktívan arra, hogy a térség domináns hatalma legyen. De a hidegháború utáni években Kelet-Európa felszabadult országai, Ukrajnát is beleértve, az Egyesült Államokhoz és európai szövetségeseihez fordultak, mert úgy vélték, hogy a transzatlanti közösséghez való csatlakozás függetlenségük, demokráciájuk és jólétük kulcsa.  
Történelmük során az amerikaiak nem nagyon voltak tudatában annak, hogy az amerikai hatalom folyamatosan hatást gyakorol a világ többi részére, barátra és ellenségre egyaránt. Általában meg vannak lepődve, amikor rádöbbennek, hogy az amerikai hatalom haragot vált ki, és hogy Putyin Oroszországának és Xi Jinping elnök Kínájának a kihívásaival kell szembenéznie. Az amerikaiak enyhíthették volna ezeknek a kihívásoknak a súlyosságát, ha az amerikai befolyást alaposabban és hatékonyabban érvényesítették volna. Ezt nem tették meg az 1920-as és 1930-as években, megengedve Németország, Olaszország és Japán agresszióit, ami végül pusztító világháborút eredményezett. És nem tették meg az elmúlt években sem, lehetővé téve Putyin számára, hogy egyre több területet foglaljon el, ami aztán egész Ukrajna lerohanásához vezetett. Putyin legújabb lépése nyomán az amerikaiak levonhatják a konzekvenciákat.
Sok Amerikai hajlamos azonosnak tekinteni a hegemóniát az imperializmussal, de a kettő nem ugyanaz. Az imperializmus azt jelenti, hogy egy ország aktív erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy másokat a saját szférájába vonjon, míg a hegemónia inkább alaphelyzet, mint célkitűzés.
Egy katonai, gazdasági és kulturális szempontból erőt sugárzó ország a puszta jelenlétével gyakorol befolyást más országokra, mint ahogy egy nagyobb égitest is gravitációs erejénél fogva befolyásolja a kisebbek viselkedését. Még ha az Egyesült Államok nem is növelte volna agresszíven befolyását Európában, mint ahogy ezt semmiképpen sem a hadseregével tette, a szovjet hatalom összeomlása fölerősítette az Egyesült Államok és európai szövetségesei vonzerejét. Jólétük, szabadságuk, és igen, a hatalmuk, aminél fogva védelmet nyújthattak a volt szovjet csatlósoknak, miközben Moszkva képtelen volt minderre, az európai mérleg nyelvét drámai módon a nyugati liberalizmus oldalára billentette az orosz autokráciával szemben. Az amerikai befolyás és a liberalizmus terjesztése nem annyira az amerikai politikák eredménye, hanem ennek a változásnak  a természetes következménye volt.
Az orosz vezetők alkalmazkodhattak volna ehhez az új valósághoz. Más nagyhatalmak tudtak igazodni a hasonló változásokhoz. Nagy-Britannia valamikor a tengerek ura, egy nagy globális impérium birtokosa és a pézügyi világ központja volt. Aztán mindent elveszítettek. Bár néhányan megalázónak tekintették, ahogy az Egyesült Államok a helyükbe lépett, a britek elég gyorsan alkalmazkodtak új helyzetükhöz. A franciák szintén elveszítettek egy nagy birodalmat, Németország és Japán pedig, háborús vesztesekként mindent elveszítettek, kivéve azt a tehetségüket, hogy jólétet tudnak teremteni. De végül mindegyikük feltalálta magát és vélhetően jobban járt.
Kétségtelenül voltak az 1990-es években Oroszországban olyanok – Jelcin külügyminisztere, Andrej Kozirjev például –, akik úgy gondolták, hogy Ooroszországnak is hasonló döntést kellene hoznia. Ezek azt szerették volna, hogy az ország a liberális Nyugatba integrálódjon, a hagyományos geopolitikai ambíciók kárára. De végül is nem ez a nézet kerekedett felül. Az orosz elitek szerint az integráció legvalószínűbb következménye a legjobb esetben is Oroszország másodrangú hatalommá való lefokozása lett volna. Békében élhetett volna, némi jóléttel, de nem lehetett volna Európa és a világ sorsának a meghatározója.
Putyin Oroszországa nagyjából ugyanúgy döntött, mint a birodalmi Japán és II. Vilmos császár Németországa, és mint sok más elégedetlen hatalom a történelem folyamán, aminek valószínűleg a végső kimenetele is hasonló lesz – vagyis vereség.
Amit Putyin akart, azt az Egyesült Államok nem adhatta meg neki. Ő egy [hidegháborús] vereséget szeretett volna visszafordítani, amit katonai erő alkalmazása nélkül nem lehetett megtenni, neki pedig nem voltak meg az eszközei ahhoz, hogy egy sikeres háborút folytasson. Vissza akarta állítani az orosz érdekszférát Közép- és Kelet-Európában, amelynek a fenntartásához Moszkvának már nem volt meg a hatalma.
Putyin problémája – és azoké is Nyugaton, akik Kínának és Oroszországnak is át akarják engedni hagyományos érdekszféráikat – az, hogy az érdekszférákat nem a nagyhatalmak ajándékozzák oda egy másik nagyhatalomnak; azok nem öröklődnek és nem is a földrajz vagy a történelem vagy a „tradíció” teremti  őket, hanem a gazdasági, politikai és katonai hatalom révén lehet szert tenni rájuk.    Az érdekszférák jönnek és mennek, aszerint, ahogy a hatalom eloszlása változik [fluctuates] a nemzetközi rendszerben.[3]
Az oroszok azt hihetik, hogy természetes, földrajzi és történelmi igényt formálhatnak egy kelet-európai érdekszférára, mivel az elmúlt négy évszázad nagy részében rendelkeztek vele. És  sok kínai hasonlóképpen érez Kelet-Ázsiával kapcsolatban, amely fölött valamikor uralkodtak.
A hidegháború után Putyin és más oroszok azt szerették volna, hogy a Nyugat utaljon ki Moszkva számára egy érdekszférát Európában, de egy ilyen érdekszféra egyszerűen nem tükrözte az igazi hatalmi egyensúlyt a Szovjetunió bukása után. Kína igényt tarthat a Dél-kínai-tenger nagy részét felölelő „kilenc kötőjeles vonal”-ra ( ), ami kijelöli a saját érdekszféráját, de ameddig Peking nem tudja azt katonai erővel kikényszeríteni, nem valószínű, hogy a többi hatalom ezt elfogadja. (Kiemelések tőlem – M. G.)

2022. 04. 13.
Megjelenik az Új Hétben

Címkép: Putyin és Hszi

%d bloggers like this: