Mit kezdjünk egy szuperhatalommal, amelyet egy háborús bűnös vezet

Posted by
Thomas L. Friedman

>New York Times

>Nehéz elhinni, de ma már lehetetlen tagadni, hogy azt a politikai alkotmányt, amely a hidegháború vége óta a világ nagy részét stabilnak és virágzónak tartotta, Vlagyimir Putyin ukrajnai inváziója súlyosan megtörte. Amit eddig nem tudtunk teljesen felfogni, hogy ez a rend nagyrészt azon alapult, hogy a Nyugat képes volt együtt élni Putyinnal, miközben ő „rossz fiút” játszott, próbára téve a világrend határait, de soha nem lépte át azokat.
De Putyin Ukrajna elleni indokolatlan inváziójával, a városok válogatás nélküli lerombolásával és az ukrán civilek tömeges meggyilkolásával a „rossz fiúból” a „háborús bűnös” kategóriába került át. És amikor Oroszország – egy 11 időzónán átívelő, hatalmas olaj-, gáz- és ásványkincsekkel, valamint több nukleáris robbanófejjel rendelkező ország, mint bárki más – vezetője háborús bűnös, akit ezentúl páriaként kell kezelni, akkor a világ, ahogy eddig ismertük, gyökeresen megváltozik. Semmi sem működhet ezután ugyanúgy.

Hogyan lehet a világnak hatékony ENSZ-e egy olyan országgal a Biztonsági Tanácsban, amelyet egy háborús bűnös vezet, aki minden határozatot megvétózhat? Hogyan lehet a világnak bármilyen hatékony globális kezdeményezése az éghajlatváltozás elleni küzdelemre, ha nem tud együttműködni a bolygó legnagyobb szárazföldi tömegű országával? Hogyan tud az Egyesült Államok szorosan együttműködni Oroszországgal az iráni nukleáris megállapodás ügyében, amikor nem bízunk Moszkvában, és alig kommunikálunk vele? Hogyan szigetelünk el és próbálunk meggyengíteni egy ilyen nagy és erős országot, miközben tudjuk, hogy sokkal veszélyesebb lehet, ha szétesik, mint ha erős? Hogyan tápláljuk és tápláljuk a világot elfogadható áron, amikor a szankciókkal sújtott Oroszország a világ egyik legnagyobb olaj-, búza- és műtrágyaexportőre?

A válasz az, hogy nem tudjuk. Ez egy másik módja annak, hogy azt mondjuk, hogy olyan geopolitikai és geoökonómiai bizonytalansági időszakba lépünk, amilyet 1989 – és talán 1939 – óta nem tapasztaltunk. És ez a helyzet csak még rosszabbnak ígérkezik, mielőtt jobb lenne, mert Putyin most olyan, mint egy sarokba szorított állat. Nemcsak sok mindent elrontott az ukrajnai invázióval, hanem az ellenkezőjét is produkálta annak, amit el akart érni, ami miatt kétségbeesetten törekszik minden olyan háborús eredményre, ami bármi áron, de elfedheti ezt a tényt. Putyin azt mondta, hogy azért kellett bevonulnia Ukrajnába, hogy a NATO-t elfordítsa Oroszországtól. Viszont az ő háborúja nemcsak új lendületet adott a korábban stagnáló nyugati katonai szövetségnek, hanem garantálta a NATO szolidaritását és fegyverzetének modernizálását mindaddig, amíg Putyin hatalmon van – és valószínűleg még egy generációval tovább is.

Putyin azt mondta, hogy azért kellett bevonulnia Ukrajnába, hogy eltávolítsa a Kijevben uralkodó náci klikket, és mind az ukrán népet, mind pedig az ország területét visszahozza az Orosz Anyácska karjaiba, ahová természetesen tartoznak, és ahová az ő képzeletében vágytak. Ehelyettinváziója az ukránokat – még néhány korábban oroszbarát ukrán állampolgárt is – legalább egy generációra Oroszország elkeseredett ellenségévé tette, és felerősítette Ukrajna azon vágyát, hogy függetlenedjen Oroszországtól és belépjen az Európai Unióba.

Putyin úgy gondolta, hogy Ukrajna villámháborúszerű lerohanásával kivívja a Nyugat  tiszteletét Oroszország iránt annak katonai erejéért – véget vetve azoknak a sértéseknek, amelyek szerint Oroszország, amelynek gazdasága kisebb, mint Texas államé, csak „egy benzinkút atomfegyverekkel”. Ehelyett a hadseregéről kiderült, hogy inkompetens és barbár, és hogy csak azért kell szíriai és csecsen zsoldosokat toboroznia, hogy meg tudja tartani a pozícióját. Miután ennyi mindent elrontott, és mivel saját kezdeményezésére indította ezt a háborút, Putyin kétségbeesetten próbálja megmutatni, hogy valamit elért – legalább Kelet-Ukrajna vitathatatlan ellenőrzését, a Donbasz régiótól délre, az ukrán Fekete-tenger partján fekvő Ogyesszáig, és a Krímhez való csatlakozásig. És minden bizonnyal ezt május 9-ig, az éves moszkvai óriás győzelemnapi parádéra akarja ezt elérni, amely Oroszország második világháborúban a nácik felett aratott győzelmét ünnepli – ez a nap, amely felidézi az orosz hadsereg legnagyobb dicsőségét. Úgy tűnik tehát, hogy Putyin kétirányú stratégiára készül. Először is, átcsoportosítja szétzilált erőit, és arra összpontosítja őket, hogy teljesen elfoglalják és megtartsák ezt a kisebbik katonai zsákmányt. Másodszor, fokozza a szisztematikus kegyetlenséget – az ukrán városok folyamatos rakétákkal és tüzérségi fegyverekkel való bombázását, hogy minél több áldozat és menekült legyen és minél nagyobb gazdasági kárt okozzon. Nyilvánvalóan azt reméli, hogy az előbbi megtöri az ukrán hadsereget, legalábbis keleten, az utóbbi pedig megtöri a NATO-t, mivel a tagállamok túlterheltek lesznek a sok menekülttől, és nyomást gyakorolnak Kijevre, hogy adjon meg Putyinnak mindent, amit csak akar azért, hogy leállítsa őt.

Az ezzel való szembeállásnak három pilléren kell nyugodnai. Az első az ukránok támogatása diplomáciai eszközökkel, ha tárgyalni akarnak Putyinnal – ez az ő döntésük -, de közben a legjobb fegyverekkel és kiképzéssel is támogatni kell őket, ha el akarják űzni az orosz hadsereget területük minden egyes centiméteréről. A második, hogy naponta és hangosan – minden lehetséges módon – azt sugározzuk, hogy a világ „Putyinnal” áll  háborúban és „nem az orosz néppel” – ami éppen az ellenkezőjét annak, amit Putyin mond. A harmadik pedig az, hogy meg kell szüntetnünk az olajfüggőségünket, Putyin fő bevételi forrását.

A remény az, hogy ez a három együttesen olyan erőket indítana el Oroszországon belül, amelyek megdöntik Putyin hatalmát. Igen, ez egy nagy kockázattal, nagy hozammal járó ajánlat. Putyin bukása ahhoz vezethet, hogy valaki rosszabb kerül a Kreml élére. Elhúzódó káoszhoz és széteséshez is vezethet.

De ha valaki jobb kerül hatalomra, valakit, akiben csak minimális tisztesség van, és aki arra törekszik, hogy Oroszország méltóságát és befolyási szféráit a Csajkovszkijok, Rachmaninovok, Szaharovok, Dosztojevszkijek és Szergej Brinek új generációjára alapozva építse újjá – nem pedig jacht-tulajdonos oligarchákra, kiberhackerekre és polóniummal felfegyverzett merénylőkre alapozva-, akkor az egész világ jobb lesz. Az egészséges együttműködés rengeteg lehetősége támadna fel vagy kovácsolódna újjá. Csak az orosz népnek van joga és lehetősége leváltani a vezetőjét. De ez nem lesz könnyű, mert Putyint, egy volt KGB-tisztet – akit sok más, neki elkötelezett volt hírszerző tiszt vesz körül – szinte lehetetlen elmozdítani.

De  van egy lehetséges forgatókönyv: Az orosz hadsereg büszke intézmény, és ha továbbra is katasztrofális vereségeket szenved Ukrajnában, akkor el tudom képzelni azt a helyzetet, hogy Putyin vagy le akarja fejezni a hadsereg vezetését – hogy bűnbakot csináljon belőlük az ukrajnai kudarcért -, vagy a hadsereg, tudván, hogy ez következik, megpróbálja  Putyint eltávolítani. Az orosz hadsereg és a Putyint körülvevő K.G.B./S.V.R./F.S.B. biztonsági erők között soha nem volt szenvedélyes a szerelem.

Címkép: New York Times/ Mikhail Svetlov/Getty Images