Egy szavazatszámláló benyomásai – VIGYÁZAT! IRÓNIA!

Posted by
 Lakner Dávid
>Na, akkor megírom én is, hogyan történt. Elvadult tájon gázolok: Ős, buja földön dudva, muhar. Ezt a tájat eddig nem ismertem. Döbbenten ismerem fel: ez egy magyar falu. Égig nyúló gizgazok, vad indák gyűrűznek körül, a dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed, s egy kacagó szél suhan el a nagy Ugar felett.
Amikor belépek a közösségi háznak nevezett düledező romhalmazba, rögtön egy barna színű, izmos testalkatú szörny támad rám, tűzgolyókat lő ki felém. Rémülten vetődöm a sarokba, kegyelemért könyörgök. Akkor derül ki, hogy a jegyzőkönyvvezetővel van dolgom.
A bizottsági tagok kedvesen mosolygós, ámde rossz arcú, csapzott hajú, pattanásos, szandál-zoknit viselő idős emberek, valahol negyven és a halál között. Van köztük, amelyik sántikál, egy másiknak feszül a gomb a láthatólag a molyos szekrény mélyéről előrángatott ingén. A harmadikról rögtön látom, hogy ő itt mindenkit ismer, élet és halál ura. Különös vigyorral próbálja rejteni mindentudását.
– Szóval, ön fogja segíteni a munkánkat – mondja ravaszul.
Rögtön érzem, ezzel valójában arra akar utalni, hogy nekem tulajdonképpen nincs itt keresnivalóm. Nem látnak szívesen. Idegennek éreznek. Nyelek egy nagyot, mosolyt erőltetek arcomra.
Megérkezik az első szavazó, akinek patás lábait szőr fedi, négy foga kifelé hajlik szájából és koshoz hasonló szarva van. Rám néz, aztán zöld színű plazmacsóvát idéz meg a kezében. Mondanom sem kell: cigány. – Nem tudok számolni, biztos úr, sosem voltam jó semmire, melyik a Fidesz? – karattyolja tökkelütött hangon. Megrémülök, egy szavazólapot csúsztatok felé.
– Ez meg mi? – rivall rám.
– Papírlap – nyögöm elcsukló hangon. Ő csak néz rám bután. Látszik rajta, hogy még sosem látott semmit a Szkénében. Talán a Szkéné szót sem tudja kimondani. Szeme zöldes színre vált, lába üszkösödik, fekélyes kezével felém nyúl. Ijedten húzom be gyorsan az ikszet, mire bárgyú vigyor jelenik meg az ábrázatán, majd nyit egy dimenziókaput, és távozik.
– Na, új hús, milyen itt nálunk? – vigyorodik el biztostársam.
Látom rajta, fideszes. A többiek is azok. Mind fideszesek. Ezek az emberek nemhogy Gombrowiczot nem tartottak még a kezükben, de szedett-vedett ruházatuk alapján gombokat is alig. Talán gombákat gyűjtenek az erdőben, kávét is a kotyogósban főznek, és fogadni mernék, hogy ha azt mondanám nekik, americano, fröcsögve kezdenének nyugatellenes szólamokba. Számukra Brüsszel, Soros, LMBTQ, színház, workshop, kultúra: mind szitokszó.
Három foguk van, azt is közmunkán nyerték, vénséges vén arcuk sosem látott micellás vizet, fogalmuk sincs róla, hogyan öltözik fel egy kultúrember. Mert fideszesek. Ezek döntenek az én sorsomról – rémülök halálra, és itt már nem tudom kontrollálni magam, zokogva az asztalra vetem magam.
Biztostársam feltehetőleg vigasztalni próbál, üszkös kelésektől tarkított kezét a vállam felé emeli, mire sikoltva a lampionokkal és girlandokkal teleaggatott szegényes terem másik végébe vetődök.
Ám ekkor újabb jelenés idéződik meg az ajtóban.
Ez egy három méter magas élő csontváz, felsőtestén páncélszerű ruha van, combcsontjain még rajta van a hús. Két vállra szerelt gránátvetője van, amely lángoló gránátszerű lövedékeket lő ki. Nem is kérdéses: ő a Mi Hazánkra fogja behúzni.
– Az ukránok önmagukat lövik, Putyin maga az Isten, s..g h..l – mondja rám nézve, majd követeli, hogy adjam elő a népszavazási ívet.
– Négy nem, jól gondolja, igen – mennydörgi.
De mondania sem kellett volna, rögtön láttam, hogy ő nem fogja vicces rajzokkal kidekorálni az ívet. Könyörögni kezdek neki, de hajlíthatatlannak bizonyul. Írni ő sem tud, látni rajta, hogy diszgráfiás, diszkalkuliás, diszkográfiájában az utolsó darab egy Edda-kazetta, amit ceruzával addig tekergetett vissza, hogy teljesen szétszakadt benne a szalag. Árad belőle a sörszag, valószínűleg egyenesen a kocsmából jön, majd hazatérve szanaszét veri a családját. És ilyenektől vártuk, hogy Márki-Zayra szavazzanak? – vetődik fel bennem a kérdés. Ekkor sírom el magam másodszor.
Estére már nem maradnak könnyeim, gépiesen húzom be a Fideszre az ikszet mindenkinek. Az utolsó szavazó egy repülő démon, aminek szabályos kerek alakja van, kültakarója az alvadt vérhez hasonló, a fején és az állán tüskék nőttek ki, s mindössze csak egy szeme van. Lilás-pirosas szuperszonikus gömböt lövell ki a szájából, melyet szuperszonikus hullámok gerjesztésével képez.
– Fidesz, ne is mondja – köszöntöm rezignáltan. – Dehogy, én gyermekeink jövőjét, a Nyugatot, a kultúrát, a haladást, a Márki-Zay Péterrel kiegészülő hatpárti koalíciót, azaz az LMP-ből, MSZP-ből, DK-ból, Jobbikból, Párbeszédből és Momentumból felálló koalíciót választom, és csak azt sajnálom, hogy a Liberálisok, az Együtt és Bokros Lajos pártja, a Modern Magyarország Mozgalom nincs köztük – válaszolja kulturáltan. Meglepve dörzsölöm meg a szemem, akkor látom, hogy ez nem is egy repülő démon, csak a párom jött meg értem, kinn a Volkswagenben várnak a gyerekek. Gyorsan megszámoljuk a fideszes szavazatokat, és már pattanok is az autóba.
Tanulságos egy nap volt, de most már leveszem a kezem a magyarokról. Ezeknek ez kell. Egyék meg, amit főztek. Vergődjenek az ötvenezres közmunkabérükből. Ezekért tüntettem a Kossuth téren? Ezekért én biztos nem. Nem egy nemzetet képviselünk. Be kell látnom, hogy végleg elfoglalták hazámat, rátették csápszerű karjaikat mindenre, ami valaha szép volt, a mélységbe nézek, mire ők néznek belém, ha köveket felfordítunk a pincében, akkor olyan arcú lények másznak elő, mint ezek. Olyanok, mint egy bántalmazott nő, aki könyörög az újabb pofonokért.
Ezeknek nem kell Hiszékeny Dezső, Jakab Péter, Kunhalmi Ágnes, Oláh Valaki. Ezeknek a Fidesz kell. Orbán népe. Orbánarcú, orbángondolatú, orbántudású emberek. Semmi közöm hozzájuk. Csomagolok.

A Magyar Hang újságírójának írása a Facebookon