A Mészárosok világa

Posted by

 

És azt állítom: még akár ellenzéki sikert is, bár az a valószínűbb, hogy szoros kormánypárti győzelmet. Mert ugyan azt állítottam, hogy egy rövid időre a háború maga lebénította a pártokat, ami igaz is, de valóban csak rövid időre. Egészen addig, amíg Orbán – és csapata – rá nem jött, hogy a háború a kezére játszik, elég ehhez csak kifordítani az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének szavait, és máris ott van a két ügy összekapcsolása: a háborúé és a választásoké. Ehhez pedig csak elegendő kidolgozni a háború és béke dichotómiáját, miszerint ők maguk a béke védelmezői, szemben a baloldallal, amely viszont a háború pártján áll. Nyugodtan kijelenthetjük: a rendszerváltás legaljasabb kampányává silányították az utolsó heteket; elképesztő méretű, és végtelen forrásokkal rendelkező seregeiket a háborús pszichózis fölerősítésére fordították, amivel szemben nem volt, nem lehetett ellenszer. Hiába hangoztatták, hogy maga Orbán az, aki – Putyin barátságával – a legközelebb viheti a harcokhoz országunkat és a magyar népet, hogy ő szinte az egyetlen európai politikus, aki viszonylagos nyugalommal fogadja az orosz elnök agresszióját, hogy éppen ő az, aki kockáztatja a gazdaságilag is könnyebben stabilizálható jövőt – ezeknek a szavaknak már nem volt hatásuk.

Igen: azt állítom, hogy alapvetően a szomszédban történtek változtattak meg mindent, és csakis emiatt, ennek köszönhetően nagyítódtak fel azok a hibák, amelyeket az ellenzék és annak miniszterelnök-jelöltje elkövetett. Ezekről – nyilvánvalóan – szó esett volna egy szoros vereség esetén is, de messze nem olyan erővel és olyan romboló hatásúan, ahogy a vereség utáni napokban. Mert most ott tartunk, hogy alapvető kérdéssé vált: helyes volt-e egyáltalán a hat párt összefogása, helyes volt-e Márki-Zayt az előválasztás legitim szereplőjévé tenni, helyes volt-e a Jobbikkal összefogni. A súlyos fiaskó most ezeket a problémákat feszegeti, és – ma úgy tűnik – hosszú időre le is bénítja a szinte örökös ellenzéki szerepbe szorított pártokat, de a változásban bízó választókat is. A gyászmunka sokkal tovább fog tartani, mint korábban bármikor, noha a vereségek feldolgozásának kényszeréhez éppen eléggé hozzászokhattunk az elmúlt tizenkét évben. Ezúttal azért is nehezebb feladat ez, mert kipróbálták az utolsónak hitt lehetőséget, az ellenzék teljes összefogását is.

A jelek arra utalnak: az ellenzék hajlamos arra, hogy a fürdővízzel együtt kidobja a gyereket is. Másként: félrehajítsa az együttműködés rendszerét, a korábban győztes innovációnak hitt előválasztást is, és beletörődjön: ha nem jön megélhetési kataklizma, ha nem sodorja el valamilyen lázadás az Orbán-rezsimet, akkor itt nem lesz változás; 2030-ig egészen biztosan nem. Szép lassan beletörődünk a demokrácia nélküli demokráciában, az ellenzék politikusai szép fokozatosan kilövik egymást, még inkább megszokjuk, hogy háború van, és nekünk olyan vezető jutott, aki inkább bratyizik az agresszorral, mint a békét és megélhetést jelentő európai államokkal. És a mi népünk olyan, amely – többségében – inkább kikapcsolja mindazt, ami megzavarná látszólagos nyugalmát, és vajmi kevéssé törődik azzal, hogy egy csökött demokráciában él. Ameddig a hatalom biztosítja számára ezt a látszólagos nyugalmat, addig a hatalomtól való függése sem zavarja; megtanulta – megörökölte – azt a képességet, hogy így, ilyen körülmények között kell boldogulnia. És: az ellenzék szava, nemcsak nem ér el hozzá, hanem ha mégis utoléri, meg sem érinti.

Márpedig most az lenne az egyetlen feladat: megtalálni azt a módot, azt a hangot, amellyel el lehet jutni az emberekhez. Orbán aljassága meg fog maradni, mint ahogy az is, hogy mindig, minden körülmények között kihozza mindenkiből a benne rejlő rosszat. A mi dolgunk lenne kihozni belőlük a jót. És ehhez még nincs receptünk, nincs meg még a gondolatunk sem. Egyelőre, a Mészárosok világában, saját magunk lemészárlásán dolgozunk. Tegyük hozzá: ebben elég ügyesek vagyunk.

Címkép: Marabu Disznóól