Panoptikum

Posted by
Hetényi Zsuzsa
>Pétervárról kaptam egy emailt egy fiatalembertől, aki egy nyári egyetemi kurzuson adott elő az ELTE-n, tán öt éve, tömegpszichológiáról. Egy kinti kolléga javaslatára keresett meg, így ismertem meg, nagyot sétáltunk a városban, verseket is ír, de azóta nem találkoztunk, talán egyszer váltottunk levelet.
„Jó napot, professzor asszony, Oroszországban most nem egyszerű a helyzet, több kollégámat letartóztatták háborúellenes kijelentések miatt. Úgy érzem, hogy én is mondtam egy-két dolgot… Szeretném elküldeni Önnek néhány versemet, amelyeket egyszerűen veszélyes most megtartani és olvasni is. Megőrizné nekem ezeket a fájlokat? Mert én törlöm ezeket a gépemről, ha esetleg házkutatás lenne.
Olyan ez az egész, mint egy panoptikum: az embereket letartóztatják azért, mert azt mondják, hogy “Ne ölj”, most a “Békét a világnak” kifejezés szélsőségesnek számít, a “Fasizmus nem lehet” kifejezés az orosz hadsereg megsértésének számít. Abszurd színház. Ha megáll az ember a Nyevszkij sugárúton és csak ott áll egy percig (nem is csinál semmit), jönnek a zsaruk és letartóztatják azzal, hogy egyszemélyes tüntetést (‘picket’-et) tart. Már az is törvénycikkbe ütközik, hogy Önnek írok…”
*
Mir – azt jelenti, béke. Pár évvel ezelőtt új orosz bankkártya rendszert vezettek be, a Visa és a Mastercard versenytársaként. Egy lány kiállt a metró bejáratához és feltartotta a bankkártyáját, bevitték, 15 nap zárka.
Egy Mirotorg nevű húsforgalmazó vákuumfóliázott nyers húst árul. Egy fiú áthúzta rajta a fölösleges betűket, csak az első hármat hagyta meg, kiállt a metró bejáratához és feltartotta a csomag nyers húst, bevitték, 15 nap zárka.
Akit másodszor is letartóztatnak, már letöltendő börtönt kap.
Mindezt kollégám mesélte, aki átutazóban volt nálam Budapesten, Moszkvából jött el, egy időre, talán egy hónapra.
A telefonján mutat egy negyven és ötven közötti kissé duci, kerekarcú, rövid hajú, nyílt tekintetű asszonyt. Képviselő, a választókerülete megbízásából be akart terjeszteni egy törvényjavaslatot, hogy „fejezzék be a speciális műveletet”. Most a vádlottak padján ül. Ez a munkája, hogy a választói akaratát közvetítse, és letartóztatták érte. Te ezt fel tudod fogni? –kérdezi.
Ez itt mind zárva lenne nálunk, mutat körbe a bevásárlóközpontban, a CUM és GUM nagyáruházakban a márkaüzletek polcai először kiürültek, szétvásároltak mindent, aztán a legtöbb cég ki is vonult. Az iskolákba külön kiképzett tanárokat, megbízottakat küldenek, hogy magyarázzák el az ifjúságnak, miért jók a szankciók, miért lesz jó az élet nyugati áru nélkül.
A boltokban ürülnek a polcok, olvasom. A joghurthoz a tej ugyan orosz, de a pohár fóliateteje külföldi. Cukor, nyilatkozzák az illetékesek, van elég, akár jövő nyárig, de azonnal leürítik a polcokat, ahogy kitesszük. Papír is lenne, hiszen fa van bőven, de a fehérítő hozzá nyugati, ezért nincs papír. Ami van, annak az ára gyorsan kúszik fölfelé, a rubel naponta értéktelenedik.
Hallottad, kérdezi kollégánőm, Dmitrij Muratovot? (Aki tavaly megosztottan Nobel-békedíjat nyert ellenzéki újságíró, a most önkéntesen szüneteltetett független Novaja Gazeta internetes lap vezetője – HZS). Szamarába indult vonattal, hálókocsin, az indulás előtt acetonnal kevert vörös olajfestéket fröcsköltek rá és szét a kupéjában.
Kolléganőm intézete együtt és elsőként tiltakozott, amikor még ez nem számított bűncselekménynek, kolléganőm is aláírta a háborúellenes intézeti nyilatkozatot, amelyet az akadémiai világbázisba töltöttek fel. Két szó állt benne: „Háborút nem”, és sok aláírás. De még nálunk is hallani, meséli, ilyen hangokat, hogy „legalább most a végére járunk a kérdésnek”, és „most majd megmutatjuk nekik”.
A pétervári nemzeti könyvtár egyik munkatársa, meséli, Jurij Lotman irodalomtudós születésének 100. évfordulójára kiakasztotta a tudós képét, amiért megvádolták és elbocsátották. Mint kiderült, Lotman a megszólalásig hasonlít Mark Twainre, és azt hitték, az ő képét tette ki, márpedig Mark Twain szélsőséges baloldaliként tiltólistás. Amikor a tévedés kiderült, semmi nem változott, a kolléganő elbocsátása érvényben maradt.
Amikor csöngettek, meséli, éppen kettesben ült a képernyő előtt egyik kollégájával, mert annak nem működött az internete otthon és egy közös konferencián vettek részt. Csöngettek, kinyitotta az ajtót, egy rendőr állt ott, a körzeti megbízott, mögötte egy másik, hátrébb. Liza Nyikolajevna? (nem ez az igazi neve). Igen. Azért jöttünk, hogy ne menjen a tüntetésre. Milyen tüntetésre? Tudja milyenre. Két hét múlva újra csöngettek, ugyanaz a rendőr állt ott, a másik az ajtó mögött. (Kolléganőm mutatja is, hogyan rejtőzött a másik az árnyékban, szeme a képzelt sötétbe mered, karja a levegőben.) Liza Nyikolajevna, nyomatékosan figyelmeztetem, hogy ne menjen a tüntetésre. Nézze, mondta a kolléganőm, maga szerint hány éves vagyok? Tudta a rendőr, hetven. És azt tudja, hogy mikor voltam utoljára tüntetésen? Nem. Megmondom: 1991-ben. És most halat sütök.
Nem tudom, nem zártak-e ki a horvát kutatócsoportból, jegyzi meg kisvártatva bizonytalanul. Nem hinném, felelem, bár én is olvastam, hogy Horvátországban felszólították a tudósokat, hogy szüntessék meg az együttműködést az orosz kollégákkal. De van egy új projektem is Moszkvában, félt is a társtémavezetőm, amikor elutaztam, hogy örökre megyek el.
Egy kis szünetet tart. Rám néz. Téged már semmi nem lep meg, úgy látom. Hát nem nagyon, válaszolom. És miért? Talán mert nincs semmi olyan, ami ne történt vagy történhetett volna meg a szovjet korszakban.