Minden bizonytalan – Sándor Iván: Szakadékjátszma

Posted by

D. Magyari Imre ǀ

Néhány éve az egyik budapesti színház előtt vártunk a bemutató kezdetére, illusztris premierközönség. Sándor Iván kicsit sietve érkezett, lábával felborította a bejárat előtti padon ülő koldus földön álló műanyag poharát, amiből szertegurultak a forintok. Az író azonnal bocsánatot kért, sőt nem is lépett tovább: lehajolt, felállította a poharat, összeszedegette a pénzdarabokat… Nagyjából ennyit tehetünk, derül ki a vidámnak épp nem mondható új regényből. És az, hogy ezt viszont meg kell(ene) tennünk.

Sándor Iván köteteinek címlapján újabban egy-egy szuggesztív festmény látható, a mostanin Theodore Major Dark Sky at Wigan című alkotása (a tervező Pintér József). A kép bal alsó sarkában egy apró ember megy a hatalmas fekete ég alatt, talán maga sem tudja, hová. Lehet nappal, lehet éjszaka: sötét van. Mindjárt kimegy a tájból, csak az ég marad, közönyösen és némán. A Wiganban élt, huszadik századi angol festő nem lehetett derűs ember.

Egyetlen nap története a regény, de reggel hattól késő estig rendkívül sok minden történik, ami rendkívül sok mindent idéz fel. Már az első bekezdésben visszalépünk harminckilenc évvel korábbra, 1980-ba: az egyik főhőst, Áron Andrást ugyanis a jelenben egy olyan (vezetékes!) telefon csengetése ébreszti, amit gimnazistaként használtak a barátaival, Havas Oszkárral és Kerekes Endrével – ők is a sakkcsapat tagjai voltak. Most viszont nem tudja, ki hívta, nem ismeri fel a hangot, ami a következő hívás után megszólal. Mindenesetre felidéződnek a középiskolai esztendők – de sokkal régebbi idők is, a második világháború, sőt egy alkalommal még az első is. A huszadik század. Meg a tizenkilencedik.

Teljes joggal állapította meg Füzi László a Sándor Iván műveiről szóló kötetben (Egy palackposta üzenetei), hogy az írónak „a történelem a legnagyobb témája”, közelebbről „a személyesen megélt, a mindenkori mához vezető történelem”. Ennek jegyében idéződik meg az első világháború is: a fiúk magyartanárának, Török Andornak az édesapja, aki a fegyverropogásról, Doberdóról mesélve mindig hozzátette: „meg lehet szokni”. Csak aztán sok olyasmi történt a huszadik században és történik a huszonegyedikben, amit nem lehet megszokni, ami tönkreteszi, eltorzítja, felzabálja a személyiséget.

Mint például az, ami épp Török Andorral történt. Látjuk őt, amint 1944 őszén leventeként egy társával együtt megszökik a németekhez csatlakozás elől, a nagybátyjáékhoz menekül, akik a pincébe zsúfolódtak a többi lakóval együtt, „mindenkinek három deszka jut fekhelynek”, akárcsak abban a börtönben, ahol Dosztojevszkij raboskodott száz évvel korábban. Apróság? Nem apróság? Ilyenekből áll össze az életünk. Mikor Török Andor már a gimnáziumban elemzi Dosztojevszkij művét (Feljegyzések a holtak házából) a különórán a diákoknak, köztük a sakkozóknak, nem felejti el megemlíteni ezt a három deszkát. A múlt bennünk él, az is, ami a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel történt. Ott van a fényképeken, amiket őrzünk. Az sem véletlen, hogy Török Andor szavajárása a „Légy óvatos!”, és hogy ezt a tanítványai is átveszik tőle. Errefelé óvatosnak kell lenni.

1980-ban Kerekes Endre sakkozóként kerül Moszkvába, mert Kaszparov szimultánt játszik a baráti országok ifjúsági bajnokaival. Endre ekkor ismeri meg a Budapesten élő, édesanyja révén orosz származású Tatjánát. Együtt mennek színházba, a Ljubimov rendezte Három nővért nézik meg, aminek a végén a nézőtéri oldalfalba vágott ablakon át kintről, a térről hangzik be a katonazene, s jönnek be a katonák… „A legidősebb nővér búcsúzott, a zene olyan szépen szól, és én azt hiszem, nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk…” Tatjána megkéri Endrét, kísérje el a nagymamájához, akit másodszor láthat most, és biztosan utoljára. A nagymama már nem fogja fel, hogy nem a lánya jött látogatóba, s az apja – azaz Tatjána nagyapja – 1940 körül, Szibériából írt levelét mutatja neki.

A „személyesen megélt történelem” ilyesféle tapasztalatokat, emlékeket kínál mindannyiunknak. Közben, írjuk bármelyik évtizedet, hárman ellenőrzik az iratunkat, hárman a poggyászunkat, mint Kerekes Endrének, történetesen 1980-ban, a moszkvai repülőtéren. Áron András most egy független kutatóintézetnél dolgozik, ahol „az utóbbi időkben olyan érzése volt, hogy betörnek a fejébe, a gondolatait is ellenőrzik”. És valóban. Mikor beér a céghez, azt közli vele az új aligazgató, hogy az állam hatvanszázalékos részesedéssel belépett az intézet igazgatótanácsába.

Török Andor Rilkét idézi a fiúknak: „Még hogy győzelem? Ez minden: kibírni…” Lehet, hogy a kilencvennél idősebb Sándor Iván is ezt idézi nekünk?

Mi marad? Például a művészet: nem véletlenül vannak festmények az újabb kötetek borítóin, nem véletlenül szól a regényben annyiszor Schubert C-dúr vonósötösének Allegro tétele. És a gesztusok. Figyelmeztetni másokat, legyenek óvatosak. Elkísérni egy lányt a nagymamájához. Sálat és pulóvert adni a falu bolondjának a hidegben. Összeszedni egy koldus elgurult forintjait.

Sándor Iván (Fotó: Szilágyi Lenke)

Sándor Iván: Szakadékjátszma
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
196 oldal, teljes bolti ár 3699 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 2959 Ft,
e-könyv változat 2599 Ft
ISBN 978 963 144 1581 (papír)
ISBN 978 963 144 2021 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Abban a reményben írtam ezt a könyvemet, hogy az olvasó választ talál benne a regény szereplőinek kérdésére: Mi van itt, mi ez az egész? Hová jutottunk? Miben élünk? Merre vezethet a sorsunk?
A főszereplők: a gimnáziumi sakkcsapat három győztes játékosa 1980-ban. Történeteiket, sorskelepcéiket és útjaikat kísérem végig 2019-ig, egyetlen nap eseményeibe sűrítve, miközben feltárul fél évszázad magyar történelmének távolabbi múltja is.
Miféle választásokra kényszerülnek hárman? Mi lett a barátságukból? Milyen jövő várhat rájuk? Hová tarthatnak a földünket elárasztó sötétségben? – Sándor Iván

%d bloggers like this: