Hogyan tovább – Budapest?!

Posted by

Fábián András
>Ide születtem, itt élek, Budapest a sorsom, szerelmes városom. Akárhányszor (sokszor) külföldön jártam, már második éjjel, álmomban szembe jött velem a Gellért hegy, ahogy átsétálok az Erzsébet hídon. Álmomban hívott haza a püspök, feltartott kezében a kereszttel, a püspök, akit hordóban gurított le a gyaur népség a hegyoldalon. A püspök, akinek hitét én soha nem hittem, de egész életemre belevésődött a szemembe, ahogy ott magaslik a kivilágított vízesés felett. Nekem ez a kép Budapest, ami hazahív. Akármilyen milliók által imádott, meseszép tájon jártam, mindig ide akartam visszajönni, mert ide tartozom.
Patetikus kezdésnek ennyi talán éppen elég. Bár, ha tudná az olvasó, hogy mennyire őszinte voltam ebben a szerelmes hitvallásban, nem húzná el a száját biztosan. Vigasztalásul csak annyit, hogy tudom: nem vagyok ezzel a szerelemmel egyedül, vagyunk még közel kétmillióan, akik hasonlóképpen rajongunk a fővárosunkért.
Rajongunk és aggódunk. Mindössze egyetlen választókerületben, a 14-es számúban, Rákosmentén sikerült behúzni a Fidesznek a kellő számú voksot. Meglesz még ennek is a böjtje! Szabadjon azért megjegyeznem, hogy a kétfarkúak által elvitt 2 172 szavazattal a győztes Dunai Mónika a fasorban sem lett volna az ellenzék jelöltje, Szilágyi György mögött. De hát a kutyák már csak ilyenek. Úgy értem a Kétfarkú kutyák. Mellesleg ők is örvendezhetnek, hiszen a nagyon vicces, Kovács Gergely vezette párt 3,28 százalékot ért el. Ezzel ugyan parlamenti frakciót nem alapíthatnak, de a párt, valamint annak Savköpő Menyét névre hallgató alapítványa együtt bőven százmillió forint feletti költségvetési támogatásból tengődhet mostantól.  A rendszerváltoztatás óta a parlamenti pártok bevételeinek nagy részét ugyanis az állami költségvetésből származó támogatás teszi ki, míg a bevételeiknek alig néhány százaléka származik a párttagok által fizetett tagdíjakból. Szóval valószínűleg megérte Gergőéknek egyedül indulni, de ezt nekik kell tudni.
Ami ennél sokkal elgondolkodtatóbb az az, hogy a választások után egy nagy, narancsszínű tenger közepén egy kis kék sziget lett Budapest. Már eddig is rebellis volt, szálka a diktátor és sleppje szemében. Mostantól méginkább az. Nem aggódnék én, ha ez a kormány legalább akkora lokálpatrióta lenne, mint mondjuk én. De nem az, és nagyon nem az. Orbán kisvasutat épített a kies Felcsútra. Tó, híd és sziget is lett. Idilli. Budapest iránti érzéseinek is számos apróbb és nagyobb jelét adta az elmúlt 12 év során. Műemlékeink a porban, a drága paloták a város szívében már a cimbik kezében, főútvonalaink tengelytörő kátyúkkal tele. A forgalomgyorsító felüljárók lebontása érik. A gigantomániás presztízsberuházások a főváros ellenében is szabad utat kaptak, építésükért csillagászati összegeket söpörnek be az Orbán zsebéből kikukucskáló oligarchák. A Fideszes kormányhivatalok kritikátlanul szórják a kormány csókosainak az építési engedélyeket a drágábbnál drágább telkekre. Ahol pedig a főváros megálljt kiáltott, ott jött az elkobzás-szerű kisajátítás. Még a választás eredményét szinte ki sem hirdették, de a Városliget is tüstént elveszett.
Jó üzlet az építés. Ahogy egy humorista mondta volt – halálos komolysággal – a betonra nincs ráírva, hogy hány méter. A követ az Orbán bányák szállítják lankadatlan. Így kerülhet lényegében valamennyi vitatható minőségben kivitelezett építmény a végén három-négyszeresébe, mint azt eredetileg tervezték. Pedig már az sem volt kevés. És nincs erő, amely ezt a dúlást, a mi szépséges fővárosunk átszabását megállíthatná. Van viszont ujjal mutogatás: ezt is, azt is, amazt is meg kell csinálni, de a „főváros képtelen rá”.
A főváros vezetése ugyanis nem szeretne, nem akar vagy nem képes a kormánnyal konfrontálódni. Így aztán a kormány ellenállás nélkül megfosztja a budapesti polgárokat nem csupán a jogaitól, de a jogos járandóságaitól is. Hülyét csinálnak belőlünk, kiröhögnek, párhuzamos kormányzati döntéshozókat ültetnek a nyakunkba, akik könnyű kézzel írják felül a helyi lakosság elképzeléseit. A mostani választáson elbukott Dr. Fürjes Balázs, Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkár dönt. Majd ő megmondja, hogy mit lehet és mit nem. Mire ad pénzt és mire nem. Ennyit az önkormányzatiságról. Fürjes diszponál a pénzek felett, nélküle nem lehet döntést hozni, vagy végrehajtani. Ennyit a szubszidiaritás elvének érvényesüléséről. Ennyit a demokráciáról és a jogállamról.
Van egy egységes, ellenzéki vezetésű fővárosunk, amelyet túszul tud ejteni egy gátlástalan, tolvaj kormány, amely a fővárosban nem az értékét, hanem csupán azt a hasznot nézi, amit ki lehet belőle facsarni. Ennek a fővárosnak van egy sármos, ám a konfrontációtól, a harctól láthatóan irtózó főpolgármestere, aki a kompromisszum alatt a behódolást érti. Nem tud élni azzal az erővel, amit ez a kétmilliós lakosság, mint hátország, jelent a számára. Karácsony Gergely – bocsánat- tökösségét kiválóan megmutatja az a gesztus, ahogyan visszalépett MZP javára. Erre rátett még egy lapáttal az indoklásával (már ha igaz, amivel indokolta a megfutamodását): „Azért léptem vissza az előválasztáson, mert ha ezt nem teszem meg, egyértelmű, hogy Dobrev Klára lett volna az ellenzék miniszterelnök-jelöltje. Mivel a Fidesz láthatóan arra készült, hogy Gyurcsánnyal azonosítsa a teljes ellenzéket, azt gondoltam, Márki-Zay Péternek több esélye van megszólítani a bizonytalan szavazókat.” Hát nem volt.
Azt nem tudjuk, mire alapozta Karácsony ezt a feltevését. Ámde erre is van tüstént magyarázat: „Nem látjuk azt a forgatókönyvet, ami nem valósult meg, így azt sem tudjuk, jobban működött volna-e.” Önként adódik a kérdés, hogy akkor honnan tudhatta Karigeri, hogy MZP-nek több az esélye?! Karácsony ezen a választáson leszerepelt. Immáron másodszor, hiszen volt ő már miniszterelnök-jelölt 2018-ban is, akkor is megbukott a megmérettetésen. Őszintébb lett volna, ha azt mondja: „lemondtam MZP javára, mert nem akartam még egy kudarcélménnyel gyarapodni az előválasztáson.” Az sem lett volna fair, de elbújni Dobrev Klára mögé és őt felelőssé tenni az unfair visszalépéséért – na, az már gyávaság.
Karácsony pedig nem először bizonyította ezzel, hogy nem egy bátor és cseppet sem határozott vezető. Ezért lett az a címe ennek az írásnak „Hogyan tovább – Budapest?!”. Karácsony ugyanis már annak lehetőségével is számol, hogy a Fidesz következő lépése az önkormányzati választások, az önálló önkormányzatok felszámolása. Olyan embernek ismertem meg mára, aki – ha erre ne adj Isten sor kerülne – nem azon gondolkodna, hogy miképp szervezze meg a polgári ellenállást, a polgári engedetlenséget, hogyan szólítsa sztrájkba a népet, hogyan zárja el a Várba vezető utakat és szervezze meg a hídlezárásokat a Dunán. Olyan embernek ismertem meg, aki búsan lehajtja majd a fejét és bepakolja az irodai cuccait egy kartondobozba. Viszont meglesz legalább az az „elégtétele”, hogy ő volt Budapest utolsó, független, demokratikusan megválasztott főpolgármestere. Egyszer talán majd utcát is neveznek el róla, mint Rottenbiller Lipótról. Száz év múlva talán egy mellszobra is lesz valahol.