A Donbász

Posted by

A Donbász mint iparvidék mindig is benne volt a köztudatban, de 2014, különösen pedig 2022 óta mint a legnagyobb szomszédunk, a negyvenmilliós Ukrajna ellen a száznegyvenmilliós atomhatalom, Oroszország által indított háború egyik oka.

Kelet-Ukrajna legjelentősebb folyójáról, a Don jobb oldali mellékfolyójáról, a Donecről kapta a nevét a Donec-medence, ami ukránul Doneckij bászejn, oroszul Donyeckij básszejn. A szláv név összevonásából jön a Donbász elnevezés, amit változatlan formában használnak más nyelvekben is. A szó eleinte a nagyobbrészt Ukrajnában – Luhanszk, Doneck és Harkiv megyékben –, kisebbrészt Oroszországban elterülő Doneci-hátság bányavidékét jelölte. 2014 óta leginkább a szakadár Luhanszk és Doneck megyékre utal, kiszorítva az akkoriban felmerült Luhadont, a két megye nevének összevont alakját. Noha a két megye nem képez homogén tömböt, a köznyelvben immár a közös Donbász név rögzült.

A Donbász
Az egykori kozák terület nagy ipar- és bányavidékké a XIX. század második felében fejlődött. Az orosz ajkú lakosság erőltetett betelepítése következtében a század végére a lakosságnak már mintegy hetven százaléka valamely nagyorosz kormányzóságból származott. A kisszámú tatár népesség szenvedte el a legsúlyosabb elnyomást. Az 1905-ös pogromnak számos zsidó esett áldozatul, illetve sokan elmenekültek előle. Az első világháború elején a lakosság harmadát besorozták, akik helyére újabb telepesek érkeztek. Az iparosításban fontos szerepet játszó németek pedig azután szorultak ki, hogy 1915-ben a cári kormányzat megtiltotta iparűzési engedély kiadását a vele hadban álló országok alattvalóinak, majd 1916-ban a terület elhagyására is kényszerítette őket. A kitelepítésük a szociális ellátórendszer leromlásához, a mezőgazdasági termelés visszaszorulásához vezetett. A munkaerőhiány pótlására német és osztrák–magyar hadifoglyokat vezényeltek ide, de alkalmaztak kínaiakat, koreaiakat és japánokat is, cári rendeletre akár mindenféle papírok vagy kötelező nyilvántartás nélkül.

1917-re az Orosz Birodalom a Donbászról nyerte többek között a szén és a koksz kilencven százalékát, az öntöttvas hetven százalékát, az acél és a higany hatvan százalékát.

Nem véletlen, hogy a cár megbuktatása után a szerveződő ukrán állam és az immár cár nélküli moszkvai Ideiglenes Kormány, majd annak megdöntése után a bolsevikok kemény küzdelmet folytattak a régió birtoklásáért. A polgárháború időszakában harmadik félként a helyi vállalkozók kikiáltották a nemzetek feletti Donecki-Krivij Rihi Köztársaságot, amelynek a bolsevikok hamar véget vetettek. Az utóbbiak hatalomátvétele után felgyorsult a migráció, újabb orosz betelepítések zajlottak le, az erőltetett iparosításnak köszönhetően pedig az urbanizáció is felgyorsult. Már az 1920-as években megfigyelhető volt az, ami ma is jellemző, hogy a nemzetiség és az anyanyelv a lakosság jelentős részénél nem esik egybe. Az évtized közepére a Donbász lakosságának fele ukránnak vallotta magát, a nyelvet azonban csak valamivel több mint húsz százalékuk beszélte. A hatóságok megpróbáltak formálisan nemzetiségi településeket kialakítani, de ez a kísérletük elbukott azon, hogy sokkal könnyebbnek bizonyult egyben tartani a heterogén lakosságot, mint elkülöníteni az ukránokat és az oroszokat. A második világháború előtt a nemzetiségek, köztük az ukránok megbízhatatlannak tartott tagjait elnyomó intézkedésekkel sújtották vagy deportálták, helyükbe katonaságot telepítettek. A korszakban a harmadik legnagyobb lélekszámú közösséget a zsidók alkották, akik főleg a városokban laktak. 1939-ben a Donbász népességének háromnegyed része az iparosításnak köszönhetően immár városokban élt. Szovjet-Ukrajnának mindvégig a keleti széle volt a legurbanizáltabb.

Amikor 1941-ben kitört a német–szovjet háború, megint hatalmas népmozgás indult meg: egyrészt mozgósították az embereket, másrészt azt elkerülendő sokan igyekeztek lakhelyet változtatni, majd pedig a németek gyors előrenyomulása következtében tömegek menekültek keleti irányba. A Donbász visszafoglalása után a szovjetek a lehető leggyorsabban talpra akarták állítani az iparvidéket, de ismét munkaerőhiánnyal kellett szembenézniük. A helyben foglalkoztatott szakembereket mentesítették a katonai szolgálat alól, mire a régió mágnesként kezdte vonzani a munkaerőt. A nőket is bevonták a szénkitermelésbe, 1947-ben a szénbányászok harmada nő volt, illetve a háború után a Donbászon dolgoztatták a hadifoglyokat, később pedig az ország különböző vidékeiről származó politikai foglyok egy részét is bányamunkára fogták. Az 1940–50-es évek fordulóján a Nyugat-Ukrajnában a szovjetek ellen még mindig harcoló Ukrán Felkelő Hadsereg társadalmi bázisának csökkentésére a hatóságok a nyugat-ukrajnaiak tömegeit ösztönözték-kényszerítették arra, hogy a Donbászra költözzenek, így ott ismét nőtt az ukrán etnikum részaránya.

Ezután a békés fejlődés évtizedei következtek: a szovjet vezetés privilegizálta a gazdaságilag csúcshasznot biztosító régiót. Ám miután az 1970-es években megépültek a szibériai kőolajat és gázt szállító vezetékek, a Donbász egyre vesztett jelentőségéből. A szénbányászat fokozatosan háttérbe szorult, csökkent a termelés, a technológia is kezdett elavulni.

1989-re a lakosságnak immár több mint nyolcvan százaléka városlakó, több mint hatvan százaléka ukrán volt, faluhelyen szinte csak ők éltek, a városokban pedig a majd  negyvenszázaléknyi orosz mellett görögöket, tatárokat, zsidókat és kazahokat is találunk.

A nemzetiségek egyre inkább elhagyták anyanyelvüket a központilag erőltetett orosz kedvéért, ám ez nem csökkentette sem a nemzeti identitáshoz való ragaszkodást, sem a regionális identitást. Az 1989-es és a 2001-es népszámlálás között csökkent az össznépesség, de etnikai szempontból az ukránok részaránya a valamivel több mint ötven százalékról közel hatvan százalékra nőtt, miközben az orosz nyelvűek voltak többségben.

Ukrajna függetlenedésétől kezdve az értelmiségi diskurzusok szembeállították az alapvetően ukrán nyelvű és nyugatos Lemberget (Lvivet) az elsősorban orosz nyelvű és a szovjet nosztalgia jegyeit mutató Donbásszal. Pedig a legfőbb különbség nem ezen, hanem a választói magatartáson alapult.

A Szovjetunió felbomlása előtti időszakban, 1989-ben a Donbászon nagy bányászsztrájk tört ki, amelynek résztvevői kezdetben gazdasági, utóbb politikai követeléseket is megfogalmaztak. 1991-ben, még az augusztusi puccs – a szovjet restaurációs kísérlet – előtt követelték Mihail Gorbacsov elnök lemondását és a bányák felügyeletének áthelyezését Moszkvából Kijevbe. Ám Ukrajna függetlenedése után kiderült, hogy az ország rendkívül nehezen tud megbirkózni a régió szociális-gazdasági problémáival, főleg a termelés modernizálásának kérdésével. A posztszovjet privatizáció eredményeképpen a Donbász egy szűk érdekcsoport kezébe került, amelyik nemcsak a gazdaság felett gyakorolt ellenőrzést, hanem a helyi politikai szimpátiákat is meghatározta, és gyakran az ország politikai vezetőit is adta. Az orosz nyelvű Ukrajna egészen Kijevig terjedt a 2004-es „narancsos forradalomig”, amikor Kijev is az „ukrán” arcát mutatta meg. A 2013–14-es „méltóság forradalma” pedig a Majdanra vonzotta a keleti országrészt is: a Nyugattól elforduló hatalom elleni tiltakozásnak immár nem volt sem etnikai, sem területi arca, az egykor fél országnyi Kelet-Ukrajna fogalma összezsugorodott, a Donbásszal vált azonossá, a háború sújtotta területre szorult vissza.

A két évtizeden keresztül folytatott értelmiségi vita a „két Ukrajnáról” megmaradt az intellektuális diskurzus szintjén, nem tudta megtalálni a „határt”, amely politikai szimpátiák, nem pedig identitásjegyek alapján mozgott, 2014 után azonban, amikor a Krímet megszállta Oroszország, és a keleti megyékben elkezdődtek a harcok, hirtelen többen is „felismerték” a másságot a két régióban. A Donbász lakossága ugyan nem hívta be az oroszokat, de nem is kergette el őket, amikor kitört a háború. Ezek a régiók juttatták hatalomra 2010-ben a sokak által legkorruptabbnak és félműveltnek tartott Viktor Janukovicsot, akinek regnálása beletaszította Ukrajnát a második forradalomba. 2010-ben Janukovics előnye opponensével szemben alig haladta meg a három százalékot, miközben a Donbász kilencven százaléka, a Krím nyolcvan százaléka, Lemberg megyének viszont csak kevesebb mint tíz százaléka szavazott rá.

Ukrajna és a Donbász
Visszanézve a mai történésekből, Jelena Sztyazskina, az orosz nyelvű donecki író és történész fogta meg a legjobban a folyamatok lényegét, amikor azt írta, hogy

a Donbászt nem lehet szeparatistákkal és terroristákkal azonosítani, mert az abszolút többség cselekedeteit a megszállás körülményei közepette egyetlen dolog vezérli, a túlélés vágya, nem pedig a partizánharcé és a hatalom feltétel nélküli támogatásáé.

A Donbász ethosza ily módon nem azonosítható a Moszkva által terjesztett „orosz világgal”, az ukrán államnak viszont a legfontosabb szembenéznie azzal, ahogy Andrij Portnov ukrán történész megfogalmazta, hogy egy demokratikus politikai rendszer milyen százalékban képes elviselni a heterogenitást.

A szerző kisebbségkutató, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa

Címkép: Doneck főtere a bányászszoborral és a templommal

Az Országút írása

 

%d bloggers like this: