“A magyar ember…”

Posted by

Gilicze Bálint

>A vasárnapi választás eredménye, Orbán Viktor elsöprő győzelme után (“van mire szerénynek lennünk” – höhöhö) sokan felteszik maguknak a kérdést: hogyan tovább? Egyre több szociológus és elemző kezdi felismerni, hogy a Fidesz hatalmi úthengere, kommunikációs totális háborúja és gátlástalan módszerei önmagukban nem lennének elegek ahhoz, hogy újra és újra ekkora többséggel nyerjenek. Mások az agyhalottak, idióták, nácik, kádárprolik, birkák, tanulatlan fajankók és egyéb fanatikus és/vagy könnyen befolyásolható, mélyen lenézett csoportok választási aktivitásának tudják be az eredményt, vagy egyenesen a teljes magyar társadalom lehangoló bizonyítványaként tekintenek rá – csomagoljuk a bőröndöt, menjünk az első repülővel külföldre, és jöjjenek végre azok a brutális EU-szankciók, szenvedjenek a nyomorultak, ha ezt akarták!
A felszínen úgy tűnhet, rengeteg igazság van ezekben a megállapításokban, de több okból sem visznek előre. Egyrészt nem tesz jót az ember lelkének, ha agyhalottnak tekinti saját polgártársai jelentős részét. Jó eséllyel találkozni fog velük a közértben, a kávézó pultjánél, a hivatalban, a kocsmai asztaloknál és a hamarosan remélhetőleg beinduló kerti grillpartikon. Kellemetlen valakivel úgy beszélgetni, hogy közben azt gondoljuk róla, hogy egy páfrány intelligenciájával rendelkezik. Miközben egyébként tök jó fejnek tűnik.
Másrészt azért sem túl előremutató ez a hozzáállás, mert saját vélt felsőbbrendűségünk tudatán kívül ilyen alapokon sem a saját, sem mások helyzetén nem tudunk javítani. Duzzogva bevonulunk a kis szellemi erődünkbe, és társainkkal együtt dühösen és undorral figyeljük az agyhalottak világának történéseit.
A pozitívabb hozzáállás reményében érdemes egy kicsit magunkba néznünk – egyénileg és társadalmilag is. A magyar társadalom az elmúlt évszázadban rengeteg csapást kapott, alapvető értékek váltak elérhetetlenné vagy bizonytalanná. Majdnem, hogy felesleges leírni ezt a mondatot, annyira nyilvánvaló. A legtöbbünknek van valamilyen alapvető hiánya, beteljesítetlen vágya, fájdalma, sérülékenysége ami a nyugati társadalmakban élők számára ismeretlen.
Ebben a helyzetben, ezekre a sérülésekre építve nőtt hatalmasra a Fidesz, építette fel a hatalmi struktúráját, propagandagépezetét. Minden egyes olyan helyzetben, ahol az egyes emberek előtt a személyiségfejlődést és a valódi lelki építkezést szolgáló lehetőség állt, a Fidesz felajánlotta a könnyebb utat. És ehhez mindenki számára kínált egy éppen neki megfelelő, kielégító, önfelmentő narratívát. Erre példaképpen lényegében bármelyik olyan Orbán Viktor-idézetet idehozhatjuk, amely úgy kezdődik, hogy “A magyar ember…”
Igen, a legtöbben beleesünk a könnyebb út választásának gyengeségébe. Amikor a feleségem panaszkodik, hogy már megint a szennyeskosár mellé dobtam a zoknimat, könnyű azt mondani, hogy “én ilyen vagyok”. Sokkal nehezebb belátni, hogy ezzel idegesítő pluszmunkát okozok neki, és valóban, figyelmetlen voltam vele. És tényleg odafigyelni rá, hogy lehetőleg legközelebb ne legyek ilyen slendrián.
Aki most elmosolyodott, az gondolkodjon el rajta, hogy mechanizmusában mennyire hasonló ehhez, amikor egy valós erkölcsi dilemmára az országot vezető erő olyan választ ad, amely – milyen véletlen egybeesés – egyszerre kényelmes és általa elismerten legitim.
Nézzük csak az orosz-ukrán háborút! Az oroszok értelmetlenül brutális agressziója épeszű ember szerint védhetetlen. Ugyanakkor ha nem vásárolunk gázt az oroszoktól, baromi drága lesz a fűtés, vagy fázni fogunk. Milyen kényelmetlen erkölcsi dilemma! Amely ugyanakkor nagyszerű lehetőséget adna arra, hogy elgondolkozzunk a személyes hozzáállásunkon Oroszországhoz, a világ alakulásához, a fűtéshez, a takarékossághoz és a klímaváltozáshoz ésatöbbi. Mennyivel kényelmesebb, ha ezen nem kell elgondolkodnunk! Ha kapunk egy szép narratívát a magunk értékrendjéhez igazítva, amely szerint az igényeinknek (miszerint legyen olcsó a gáz) semmiféle negatív erkölcsi vonzata nincs (Amerika provokálta ki az orosz offenzívát/az ukránok páriaként kezelték a kárpátaljai magyarokat, miért értenénk meg a bajukat/a németek is üzletelnek az oroszokkal/Oroszország nem csinálna ilyesmit, ha nem kényszerítenék rá/egy színész az ukrán elnök, szóval sejthetjük, hogy rájátszanak saját szenvedésükre/…).
Akik belekerülnek ennek a könnyebbik útnak a vonzásába, azok előtt megnyílik egy lefelé vezető spirál. Minél több ilyen döntést hoznak, annál inkább kötődnek ahhoz, aki legitimálja a döntéseiket, hiszen egyre inkább ebben a koordinátarendszerben vannak otthon. És minél több ilyen döntést hoznak, annál nehezebb később beismerniük, hogy hibásan döntöttek – annál is inkább, hogy aki a döntéseiket legitimálta (Orbán viktor s. k.) személyében összeköti a döntéseket. Ezért hát (gondoljuk át, hányszor ismerte be Orbán, hogy tévedett?) epedve várják a következő, ha lehet az előzőeknél még nyakatekertebb narratívát, mely lejtős rézsűvel köti össze ezt a döntést a többivel. És helyreáll a rend.
Ennek a folyamatnak a hatása az, hogy a fideszes tábor egyre fanatikusabb, a kívülállók pedig egyre kevésbé értik, hogyan nem omlik össze a fejükben az a gondolati világ, amiben élnek.
A legfontosabb tanulság ebből, hogy a Fidesz híveit a legkevésbé sem kell lenéznünk, gondolattalan birkának és hasonlónak tartanunk, valamint fogadkozni, hogy ha valakiről megtudjuk, hogy a Fideszre szavazott, soha többé nem állunk vele szóba, és még a monitorunkat is lefertőtlenítjük, ha véletlenül elolvastuk egy kommentjét. Egyszerűen annyit állíthatunk róluk, hogy a lelkük valamely sérülékenységét kihasználta az orbáni mechanizmus, és magához láncolta a rendszer. Lehet, hogy azt gondoljuk magunkról, hogy ez velünk nem eshet meg, erősek és a fáradságos személyiségfejlődésre mindig nyitottak vagyunk, de ha egy kicsit körbenézünk a saját – valódi és metaforikus – szennyeskosarunk környékén, magunk is találhatunk kényelmetlen dolgokat.
A kérdés már csak az, hogy akkor hogyan viszonyuljunk a Nemzeti Együttműködés Rendszerének lelkes híveihez, azokhoz a polgártársainkhoz, akik jelenleg épp úgy érzik, hogy “van mire szerénynek lenniük”? A legjobb analógiát szerintem egy borzalmas természeti katasztrófa, mondjuk földrengés pusztításában lehet megtalálni. Ahogy földrengés is ott okozza a legnagyobb károkat, ahol sérülékenyek az alapok vagy a falak, a Fidesz gépezete is ezeken a mélyen emberi sérülékenységeken, hiányokon keresztül képes lerombolni a szellemi önállóságot, a lélek szabadságát, a személyiségfejlődés lehetőségeit és a valódi létbiztonság alapjait.
A természeti katasztrófára pedig nincs értelme haragudnunk, ahogy a Fidesz helyett is állhatna itt más, aki használatba veszi ezt a működő mechanizmust. Annak sincs semmi értelme, hogy a házak építőiben, tulajdonosaiban keressük a hibát, és felsőbbrendűen mutogassunk néhány épen maradt épületre, melyek valamiért átvészelték a katasztrófát. Arra se biztatnék senkit, hogy kétségbeesésében hagyjon maga mögött mindent, hiszen ez mégiscsak a mi közös országunk, akkor is, ha úgy látjuk, hogy jó része romokban hever.
Egy katasztrófa után az egyetlen valóban előremutató dolog, amit tehetünk, ha felmérjük a pusztítást, és ahol tudunk, építkezni kezdünk. Megkeressük azokat az épületeket, amelyeket viszonylag könnyű felújítani, a porig rombolt területeken pedig, amennyire csak erőnk engedi, új alapokat fektetünk le. Jöhetnek – és jönni fognak, ebben biztosak lehetünk – utórengések és újabb, hatalmas földindulások. De egyre több ház áll majd stabilan. Mind többen érzik majd úgy, hogy az alapok és a falak igazi erejét azok a döntések adják, amelyek rengeteg kényelmetlenséggel, kockázattal és gondolkodással járnak, de ha meghozzuk őket, jobb emberek leszünk. Nem pedig büszkébbek.
***
Címkép: Tokió környékén földrengés