Kedves naplóm!

Posted by

Fábián András

>Ránk virradt a bukás utáni harmadik nap. Másképp számolva már két napja megint ugyanaz a választott király, aki előtte volt. Mondhatnánk, hogy semmi sem változott, de mivel igazából nagyon is változott, muszáj a dologgal foglalkoznom pár szóban. A vasárnapig fékevesztetten egységes ellenzék (manapság az ember kénytelen hozzáfűzni zárójelben: irónia!, mert lehülyézik ám egyből) végképp darabjaira hullva áll előttünk. Ahogy Vajda János gyönyörű és tanulságos versében írja:

Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven….

Majd alább

A sirásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen,
Rágódunk a csontokon.

Tanulságos vers, épp az alkalomhoz illő, érdemes végigolvasni. De, hogy szót szóba öltsek, a korábban sem az egységéről híres ellenzék most azt keresi, kutatja, hogy ki a felelős azért a blamázsért (mert ez egy nagy leégés, azt azért lássuk be!), amit a hét végén sikerült összehozni. Lényegében három nagy szereplő pályázik a bűnbak szívünknek cseppet sem kedves pozíciójára a tekintetes törvényszék ítélet-halmaza alapján. Ezek fontossági sorrendben (bár szerintem helyesebb lenne a szimpátia-mutatók összevetése): MZP, Jakab Péter és természetesen Gyurcsány Ferenc. Megmondom azt is, miért éppen ők, azok, akik… MZP azért, mert ő volt a vezető. Jakab és Gyurcsány meg részben azért, mert ők már megszokták, részben mert ők a két legnagyobb ellenzéki párt vezetője. Azt, hogy ki miben vétkes, mindenki precízen és hitének megfelelő objektivitással részleteiben vagy egyszavas (általában eléggé pejoratív) jelzőkkel el is magyarázta. Lényegében az a dolgok kifutása, hogy ez ezt mondta, az azt csinálta, amaz azt nem csinálta, és persze szar az egész. Engedtessék meg nekem, hogy én a felelősök helyett az okokat kutassam meg kissé mélyebben. Mert ennek az egészen durva fiaskónak, amelyre még a Fidesz és az egyébként hetyke és betegesen önhitt Orbán Viktor sem volt felkészülve, a kezdettől jól kivehető okai voltak.

Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy volt egy magyar miniszterelnök, aki egy hasonló esetben őszinteségi rohamában bevallotta, hogy a kormányzásban lényegében megpróbálták eljátszani Az elnök emberei című amerikai sorozat epizódjait. Úgy gondolták, hogy az olyan fancy, szexi és trendi. Aztán mire rájöttek, hogy ez itt Magyarország, amelynek kétharmada még az említett három szót sem tudja hova tenni, vagyis Az elnök emberei itt legfeljebb csak a tévében működik néhány tízezer nézőnek, már késő volt. Ennek ellenére, nem tudom kinek a nagy ötlete volt, de most megint belecsaptak az amerikai színes szélesvászonba. Talán felfigyelt a nyájas olvasó, hogy én nem a végeredményt firtatom, hanem a kezdeteknél bogarászok. Erre szeretném most külön is felhívni a figyelmet. Mégpedig azért, mert ez a bukás kódolva volt akkor is, ha az idő megszépít és elfed bizonyos dolgokat. Az ellenzéknek, amelynek hangadó tagjai és pláne vezetői legalább 80%-ban nem cserélődtek az elmúlt 12 év alatt, lett volna idejük alaposan felkészülni erre a választási küzdelemre. Kérhették volna profi – nem magukat profinak mondó, hanem bizonyítottan profi – kampánystratégák segítségét ahelyett, hogy „azt majd mi tudjuk!” Láthatóan ez valahogy elmaradt. Ott kezdődött, hogy még 106 feddhetetlen ellenzéki jelöltet sem sikerült a saját választókörzetükben az évek folyamán kinevelni és felépíteni. Hol erről, hol arról derült ki, hogy van valami balhéja, kicsit náci, kicsit antiszemita, kicsit lopós, sikkasztós, meg hazudós, mifene. Kapkodás, csere, blamázs. Felépítésről meg végképp szó sem volt. Aki jelentkezett, hogy ő szívesen lenne képviselő és a másfél milla képviselői fizu is elég neki, azt máris betették a jelöltek közé. Nem ám úgy, hogy megvizsgálták volna, hogy mi erről a nagyérdemű véleménye, hanem pártalapon, megalkudtak egymás között valakik, hogy ki lesz a jó jelölt mondjuk BAZ megyében a roma szegregátumokban. A közel 1 milliós magyar cigányságnak ugyanis egyesek például kvótát szántak, de mások inkább azt sem. No komment.
Lett tehát valahogyan 106 ilyen-olyan jelölt. Nem bírálom őket, nyilván attól kezdve tették a dolgukat, vagy azt, amit ők a dolguknak tartottak. Gondolom, néhány hozzáértő meg is magyarázta nekik valami fejtágítón, két ülésben, hogy hogyan kell kampányolni, kaptak pénzt, gyűjtöttek segítőket, aztán szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Munkájuk eredményességét jelzi a megszerzett egyéni mandátumok száma. 18 egyéni ellenzéki jelöltet választottak meg, ebből 16-ot a fővárosban és mindössze kettőt (!) vidéken. Később halottam egy ellenzéki illetőtől, hogy nincs mese, azt kell tenni, amit a Fidesz. Házról házra kell járni és meggyőzni az embereket. Nem ezt tették, mert ez macerás, meg sok embert, pénzt és időt igényel. Viszont másképp nem lehet nyerni. Egyszerűbb volt kitelepülni a piacra vagy a helyi Tesco környékére. Volt néhány – általában a pártelnökkel közösen tartott – összeröffenés is. Ezeken a pártelnök vitte a prímet, ő volt a sztár. A jelöltről meg a választók nem tudtak meg semmit. Mindezek ellenére, még az említett kijelölős mechanizmus mellett is, az előválasztás komoly mozgósító és lelkesítő erőt jelentett. Nagy tömegeket tudott megmozdítani.
Az igazi hiba azonban ezután következett és úgy hívták „miniszterelnök-jelölt választás”. Sokan ugyanis egyből azt a következtetést vonták le ebből az aktusból, hogy nekik arra kell szavazni, akit ott megválasztanak, és nem a saját egyéni jelöltjükre. Úgy játszották el ezt az egészet, ahogy az az amerikai elnökválasztási kampányoknál szokás. Pedig – mint azt már leszögeztük – ez itt Magyarország. Itt még a hivatalban lévő miniszterelnök-pártelnök sem áll ki vitatkozni senkivel a választások előtt. Nem így az együttműködésben résztvevő pártok „miniszterelnök-jelöltjei”. Ők aztán vitatkoztak rendesen. Rögtön ki is derült az avatatlan szemlélőnek, hogy itt sok minden van, csak épp egység nincsen. Ahányan vannak, annyifélét akarnak. Volt gyurcsányozás, volt bajnaizás, volt minden, mint a csatkai búcsúban. Márpedig, tetszik-nem tetszik, a magyar ember ezt nem szereti, nincs hozzászoktatva. A magyar embernek ez túlságosan demokratikus…
Az egész sitcomra aztán az tette fel a koronát, hogy bár terv szerint az ötből a végére már csak három maradt, aztán abból valamiféle háttéralku keretében csak kettő. Innentől vált komolytalanná az egész buli. A legkevésbé esélyesnek, akinek még pártja sem volt, valahonnan hirtelen előkerült egy csomó híve, aki őt nagy többséggel „megválasztotta”. Az öt pártelnök meg megsértődött. A „miniszterelnök-jelölt” aztán alaposan megmutatta, hogy mekkora az „egység” az ellenzéken belül. Így lett az egész ellenzéki „kampány” lényegében egy one man show, ami rohamosan és tömegesen morzsolta le a résztvevő pártok támogatóinak nagy részét anélkül, hogy a megszólítani szándékozott „tömegek”, a „fidesz-árvák” megszólítva érezték volna magukat. Gondolom, azt mondták maguknak, minek nekik egy Orbán-klón, ha van igazi Orbán is. Vélhetőleg az ingadozók is erre a megállapításra jutottak. Az már csak a hab volt a tortán, hogy az együttműködés egységének szimbóluma folyamatosan támadta a mögötte álló pártok vezetőit és politikáját. Tette mindezt olyan sikerrel, hogy még a saját választókörzetében is elvesztette a szavazók támogatását…
Már csak elvi okokból sem szoktam Orbánt idézni, de amikor azt mondta, hogy a főnök mindig a választásokon győztes párt elnöke, akkor igaza volt. Ő ugyan – akkor már vesztesként – azzal sem állt volna ki vitatkozni, de a „miniszterelnök-jelöltet” ő nem tartotta vitapartnernek, mint ahogy nem is volt az. Nem tudott ugyanis felnőni ehhez a feladathoz. Hogy hogyan nem, és miért nem, azt már előttem sokan megírták, de ez már nem osztott és nem szorzott. Egy azonban biztos: ahelyett, hogy épített volna, rombolt.
Mivel az egész ellenzéki kampány rosszul volt elképzelve és előkészítve, nem ez volt a döntő szempont. Az azonban egészen bizonyos, hogy nem volt itt semmi szükség a városában elért eredményeire, hitére és családjára oly büszke vidéki polgármesterre. A pártelnököknek kellett volna bejárniuk az országot hónuk alatt az érintett választókörzet jelöltjével, aki elmondhatta volna az embereknek, hogy mit is akar az ellenzék és mit akar jobban csinálni, mint az akkori/mostani kormány. Pláne nem lett volna szabad folyamatosan és kényszeresen cáfolni a Fidesz-propaganda hazug állításait, ezzel mintegy szájbarágósan megismételni és tudatosítani azokat. Ez már régi kampány-törvény! Mondhatnánk lerágott csont.

Kedves naplóm!

Gondolataimat annak tudatában írom, hogy rajtam kívül úgysem olvassa soha senki. Legkevésbé azok, akiknek szánnám, amit meg is értek, hiszen politikusnak lenni is egy szakma, amihez ők sokkal jobban értenek, mint én. Így aztán bizton számíthatunk négy év múlva akár arra is, hogy az okos pártelnökök úgy döntenek, hogy okulnak a mostani fiaskóból. Valószínűleg úgy, hogy nem közösködnek ők senkivel, hanem ismét csak egyedül indulnak neki a választásnak. Meg tudnak ők bukni egyedül is, nem kell ahhoz mások segítsége.