Oroszország: a tévé és a hűtőszekrény vitája

Posted by

Németh Martin és Palkovics Máté a Portfolio munkatársai az orosz-ukrán háború fejleményeiről és a konfliktus rendezésének lehetőségeiről beszélgettek Rácz András Oroszország-szakértővel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatójával. A szekember szerint Oroszország eredeti terve egy klasszikus, sokak által villámháborúnak nevezett műveletsorozat volt. Ténylegesen úgy számoltak, hogy néhány nap alatt végeznek az ukrán ellenállással. Eleve nem számítottak túlságosan erős ukrán ellenállásra. Azt várták, hogy – különösen a kelet-ukrajnai megyékben – ellenállás nélkül, sőt sok esetben örömmel fogják fogadni a helyiek a beérkező orosz csapatokat. Ez magyarázza egyébként a háború első 2-3 napjának katonai szemmel nagyon-nagyon vakmerő, ha úgy tetszik, szakmaiatlan műveleteit is. Tehát ténylegesen alábecsülték az ukrán társadalom és az ukrán haderő ellenállóképességét és ellenállási hajlandóságát. Miután pedig kiderült, hogy egy hosszabb, elhúzódó háborúra kell számítani, muszáj adaptálni a stratégiájukat ehhez az új helyzet.

De ez az új helyzet nem azt jelenti, hogy Oroszország feladná a katonai erő alkalmazását. Továbbra is katonai erőt fog alkalmazni, csak másképp. Ezt látjuk most éppen: sokkal szisztematikusabb, megfontoltabb előrehaladás figyelhető meg az orosz csapatoktól; jobban odafigyelnek arra, hogy az ellátási vonalaik rendesen működjenek; hogy legyen megfelelő tüzérség és légitámogatás; és tulajdonképpen minden frontszakaszon lassan ugyan, de stabilan haladnak előre. Egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy Oroszország tényleg Kijev elfoglalását tűzi ki célul. Lehetséges, hogy Kijev támadásának a politikai hatásai jelentik inkább az orosz célokat. A Dnyeper bal partján – azaz Ukrajna keleti részén – valószínűleg minden fontosabb várost megpróbálnak elfoglalni vagy legalább körbezárni. Ez nem azt jelenti, hogy ezeket a városokat meg is akarnák tartani. Lehetséges, hogy elfoglalják a városokat, valamennyi ideig tartják – ameddig a politikai rendezés keretei nem kristályosodnak ki –, majd a fegyverszünet és a békemegállapodás végével kivonulnak. Ami viszont kivételt jelent, az Mariupol. Mariupol azért van különleges helyzetben, mert amikor Oroszország február 21-én elismerte az úgynevezett donyecki és luhanszki népköztársaságok függetlenségét, ezeket a kváziállamokat Oroszország nem az általuk aktuálisnak tartott terület mentén ismerte el, hanem a donyecki és luhanszki népköztársaság által igényelt területek mentén. Ezekbe az igényelt területekbe a Donyecki Népköztársaság oldaláról Mariupol is beletartozik.
Ami Ukrajna többi részét illeti, nem látom, hogy ezeket a területeket Oroszország tartósan meg tudná tartani. Ukrajna lakossága nagyjából 40 millió fő. Megszálló erőket úgy szokás kalkulálni, hogy körülbelül 200 helyi lakosonként kell egy megszálló katona. Ez azt jelentené, hogy ahhoz, hogy a 40 milliós Ukrajnát stabilan tartani lehessen, 200 ezer fős orosz haderőt kéne ott állomásoztatni. Ez akkora, mint a teljes támadó kontingens. Oroszországnak ennyi ereje nincs. Nem is nagyon akarnak bemenni Nyugat-Ukrajnába, és ha csak a Dnyepertől keletre eső Ukrajnát nézzük, ott is majdnem százezer fős megszálló erővel kellene számolni, amelyhez Oroszországnak nincs erőforrása.
Volodimir Zelenszkij elnök nagyon fontos bejelentést tett március 15-én, ugyanis kijelentette, hogy Ukrajna kész feladni a NATO-tagsági ambícióit. Ez önmagában nem azért jelentős, mert az elnök nyilatkozott egy ilyet. Inkább azért, mert az ukrán alkotmányban pillanatnyilag benne van az, hogy az ország törekszik a NATO- és az EU-tagságra.  Amit Ukrajna fel tud vállalni, az ténylegesen a NATO-tagságról való lemondás – eddig sem volt reális –, illetőleg ebből tulajdonképpen következhet a semlegesség státusza, de ez csak akkor, hogyha érdemi biztonsági garanciákat tud kapni. Ez azért nehéz, mert Ukrajnának az 1994-es Budapesti Memorandum értelmében egyébként van biztonsági garanciája. A Budapest Memorandum az arról szólt, hogy Ukrajna lemondott a Szovjetuniótól örökölt nukleáris fegyverekről, cserébe pedig biztonsági garanciát kapott az Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától és Oroszországtól a saját szuverenitásának, területi integritásának biztosítására. Ez nem azt jelenti, hogy ha valaki más megtámadja Ukrajnát, akkor ez a három ország majd a segítségére siet. A biztonsági garancia az nem védelmi garancia: azt vállalták az aláíró országok, hogy ők nem támadják meg Ukrajnát. Ezért lesz most nehéz egy új biztonsági garanciát beleírni bármilyen megállapodásba – pláne érvényesíteni – mert Ukrajna most csalódottan nézi a Budapest Memorandumot, amelynek értelmében volt egy biztonsági garancia Oroszországtól arra, hogy nem támadja meg őt. Úgy zajlanak most a fegyverszüneti tárgyalások, hogy közben folyik a harc, és folyamatosan mennek előre az orosz erők. A tényleges politikai kimenetelt feltehetően a hadszíntéri realitás fogja meghatározni, ugyanúgy, ahogyan az ukrajnai háború elején. A Minszk I-es fegyverszünetet az ilovajszki vereség után írták alá 2014 szeptemberében, a Minszk II-t a debalcevei vereség után 2015 februárjában. A háborús helyzet alakulása alapvetően fog kihatni a fegyverszünet kereteire és a politikai rendezésre is.Oroszország nem nagyon siet, ugyanis láthatólag úgy számol, hogy a katonai nyomás fenntartásával javítani tudja a politikai pozícióikat is. Ami pedig az arcvesztés veszélyét illeti: Oroszországnak kell nyernie valami nagyot. Kell valami olyasmi, amit el lehet adni otthon, hogy ez az egész dolog ez megérte. Ezres nagyságrendben vannak orosz halottak már most, így elrejteni, hogy ez nem háború, már egyre kevésbé megy. Felmérhetetlenül súlyosak a gazdasági következmények is. Mariupol pedig önmagában valószínűleg nem lesz elég nagy győzelem. Valamely ukrán nagyváros – Harkiv például – viszont már elég jelentősnek eladható eredmény volna. Amíg nem születik ilyen, vagy nem tudják megtörni katonailag az ukránokat, vagy az orosz hadsereg nem merül ki, szerintem folytatódni fog az előrenyomulás, tehát nem lesz áttörés a fegyverszüneti tárgyalásokon sem.
A következő két hét elhozhat egy olyan pillanatot, amikor döntésre kerülhet sor. Lehetséges, hogy tud születni egy fegyverszünet, de ez még nem a politikai megoldás lesz, ez csak a harcok ideiglenes befejezése.
Hosszú távon változtathatnak ezen a szankciók?
Ez az, amit Sz. Bíró tanár úr úgy szokott leírni, hogy a televízió és hűtőszekrény vitája: a propagandának hisz-e inkább a lakosság vagy a saját megélhetési nehézségeinek. Nemcsak a szankciók nehezítik az átlag orosz polgár életét, hanem a nyugati cégek szankcióktól független kivonulása is. Megemlítendőek még az orosz kormány a nagyon-nagyon restriktív intézkedései: az, hogy betiltanak fontos közösségimédia-portálokat, ezzel az orosz középosztályt és a fiatalságot alapvető kommunikációs platformoktól fosztják meg. Ez sem könnyíti meg az orosz lakosság helyzetét. Ennek a háromnak a kombinációja az, ami minden bizonnyal növelni fogja a Kremlre nehezedő nyomást. Tehát egyelőre a televízió áll nyerésre, de valószínűleg, ha a helyzet ilyen tempóban romlik tovább, akkor a hűtőszekrény úgymond, a megélhetési problémák azok lehet, hogy elkezdik megelőzni a televízióból áradó propagandát. Egyelőre viszont még nem tartunk itt.