Félelmek

Posted by

Gergely Tamás

>Az esti tévéhíradóban mutatják az utolsó szerelvényt, amelyik Helsinkibe Szentpétervárról érkezett. Ami az összekötő kapocs volt – legalábbis civilek számára – Oroszország és Finnország vagyis a Nyugat között. Az utóbbi napokban ezen hagyták el oroszok ezrei a diktatúrát, ami Putyin vezetése alatt kiteljesedett. Az utasok, nevezzem őket menekülteknek, nem akarnak abban élni, abban felnevelni a gyerekeiket. Mentik az életüket, félnek. A félelem fogja össze azt az országot, ahol szabadon megyilvánulni nem lehet, tüntetni, csak ha vállalják a magas pénzbírságot vagy egy tizenöt éves szabadságvesztést. Abban az országban nem szabad háborúnak nevezni a háborút, az újságok cenzúrázva jelennek meg. Vagy meg sem jelennek. Újságírók eltűnnek, eladdig független intézmények küldföli ágensekként kényszerülnek feltüntetni önmaguk. 

Ismerem ezt a félelmet, felismerem. Ültünk a bukaresti Scînteia Házban, az újságíró legfontosabb ismertetője nem a tudás volt, hanem az öncenzúra. S még így is félni kellett attól, hogy amit írtunk vagy gondoltunk, félreértik, számonkérik. Hogy egy autó elüt, minket vagy valamelyik családtagunk, hogy leszakítják a vesénk, kidobnak lakásunk ablakából. Bolondokházába zárnak. És nemcsak mi, újságírók, vagy másként gondolkodók, hanem félt az egész ország. Az utóbbi időben két interjúban is azt kérdezték tőlem, miért emigráltam? Hát ezért. Úgy akartam élni, hogy ne legyen állandó társam a félelem.
Persze egy egész ország nem emigrálhat. Még Ukrajnából sem, bár ott a bombák hullnak. Ám egyelőre nem inog a talaj a Kreml alatt. És Finnország lezárta a kaput. Marad akkor Jereván, Tbiliszi? Vagy a keserves és lelket ölő belső emigráció?

Címkép: Pétervár-Helsinki vonat