A stratégiai békeharcos

Posted by

Rezeda
>Valami megmagyarázhatatlan okból a mostanság békepapként fungáló – kimaradni, sunyítani, menekülni – Orbán Viktor szombaton szükségét érezte harcos énje megvillantásának.
Váratlan volt ez a stratégai nyugalomba ájult országban, hogy míg keleten csapataink visszavonulóban vannak – illetve oda sem mentek –, észak, északnyugat felé új front nyílt, habár ott ellenség nincsen. Orbán Viktor elnézhette a térképet, vagy fejtetőn fogta, esetleg térképje sincs (földgömbje van – huppaszerk.), csak ösztönből irányítja a hadakat. Ez olyan ismeretlen az egyenletben, mint a harminc évre titkosított akármi, mondjuk a Budapest-Belgrád vasútvonal, vagy, hogy mennyi TAO-t kap a felcsúti futballcsapat. Nem értjük (pedig de), miképp illeszkedik a kialakított kontextusba és az események sodrásába, hogy miután a nagy formátumú hadvezér pénzt kunyerált az Ursulától, akinek a munkahelye Brüsszelben van, milyen indíttatásból tette közzé az alábbiakat Facebook-oldalán:
„Április 3-án üzenjük meg: nem vagyunk jámbor lúzerek, akik megijednek a nemzetközi médiától vagy Brüsszeltől. Harcolni fogunk!”
Ez a csatakiáltás valahogyan légüres térbe került, mintha Orbán Viktor számos énje közül (vö: hazugság és köpönyegváltás) valami régebbi bukott volna föl az árból, egyet kiáltott, és aztán alámerült. Ez történhetett csak, hogyan is lehetett volna másként.
Különben is zavaros napokat élnek a propagandaközpontban. Szijjártó is óránként magyarázkodik az orosz gázról és olajról zsebében a kitüntetéssel, és elszabadult például Budai Gyula is. Ő nagy valószínűséggel saját erejéből fejleszti tovább a kiadott direktívákat, emlékezve arra, régebben milyen szabadsága volt a feljelentések gyártásában. Egy sem ért célba, egy balos ellenfelet sem sikerült lecsukatnia, viszont sorra veszíti el a sajtópereket. Ez azonban Budait nem zavarja, áll a vár fokán, és harcol tovább ő is, bár célt téveszt rend szerint. „Zelenszkij ukrán elnök nyíltan beavatkozik a magyar választási kampányba, a baloldali ellenzék mellett!”
Ezt mondta mindannyiunk szeretett Gyulája. Így azért mégsem kellett volna, de, ahogyan tegnap már megállapítottuk, kies hazánkban a téboly intézményesült, abba pedig minden belefér. Belefér, de néha hülyén néz ki, és ezzel a lemondó legyintéssel térünk vissza Orbánhoz, akinek megidézzük az eltelt napjait, hogy valamiképp eredőjét találjuk annak, a békepap miért ment át Csák Norriszba megint, hogy ez milyen terv része, vagy tényleg csak úgy kicsúszott a száján, mint valami titkolni óhajtott puki a renyhülő farpofák közül. Nem megyünk sokat vissza a végtelen időben, csak pár órácskát, hogy megrajzoljuk a kedves vezető gerince ívének változását.
Elindulunk a levéltől, amelyben pénzért kuncsorog a brüsszeli Ursulánál. Nagyon gyorsan és nagyon sokat kér, hogy fenntarthassa a stratégiai nyugalmat, amely az, hogy három helikopterrel megy üres horizontot nézni vagy menekült buksikat simogatni. Érkezik pénz a brüsszeli Ursulától, de egyáltalán nem az és nem annyi, amennyit és amire kért. Teljesen más összeg, sokkal kevesebb, olyan, ami levél nélkül is jött volna. Ezt aztán az ilyen fentebb megmutatott Budai-féle alakok úgy adják elő, hogy Orbán csak egyet morrantott, a Brüsszel meg rögtön bekakált tőle, és már küldte is a lóvét. Orbán Viktor tehát nagy, kies hazánk pedig még nagyobb.
Brüsszel már amúgy is rég le van győzve, plakátokkal megállítva, gyarmatok sem lettünk, helyette Moszkváé, de ez ebben a történetben mellékszál. Mert és ugyanis mondom, az aktuális állapotok szerint Brüsszel – és Ursula – ott feküdt előttünk kiütve-kiterítve, és ehhez képest jött a csatakiáltás, amit felidézésileg iderakok újra:
„Április 3-án üzenjük meg: nem vagyunk jámbor lúzerek, akik megijednek a nemzetközi médiától vagy Brüsszeltől. Harcolni fogunk!”
És tényleg azért ötlik fel bennünk a kétely – hogy ezt akkor most hogy –, mert nem látszott jönni a füstölgő, stratégiai nyugalomba ájult csatamezőn a háborús kiáltás.
Harcolni fogunk” – oké, de ki ellen, hol és hogyan, merre vannak azok a szélmalmok én vitézem. Illetve romantikusabb képben: „hová merült el szép szemed világa”, ugye. Mások, akik csak a rosszat keresik és látják miniszteres urunkban, nem győzik megjegyezni, hogy az örök harcos hogyan vedlett át békeguruvá, és hogyan alakult vissza tábornokká egy szemvillanás alatt, amiben jellem- és erkölcsbéli hiátusokat fedeznek fel egyáltalán nem tisztelve őtet. A tisztánlátását és stratégiai képességeit, amelyekkel kormányozza kis hazánk hajóját a háborgó világtengereken. Képünk csodálatos – olajban tessenek képzelni, sötét tónusokkal –, kedvünk viszont nem.
Nem vagyunk boldogok, hogy konkretizáljuk lelkünk éjfekete állapotját, mert a fentiekből is kitetszik, országunkat egy degenerált alak irányítja, vagy ha megengedőleg nem az, akkor egy utolsó tróger. Egyik sem jobb a másiknál, illetve mindkettő nagyon lehangoló, de voltaképp már ezen is túl vagyunk uszkve tizenkét éve. A szint, a lépcsőfok, ami új aggodalmat ad: van arra esély, hogy egy eltévedt rakéta – drónunk már volt – mondjuk épp a kertünkben landol, és országunk vezetője mindeközben Brüsszelben találja meg újra az ellenséget, sőt – mint emlékezhetünk – a nemzetközi médiában. Visszatért az álmok világába, hogy ott győzhessen, nem kellett csalódni benne.

 

Címkép: Marabu: Orbanisztán