Nekem szülőhazám

Posted by

Lengyel László
>Lettünk Kelet legnyugatibb, legcivilizáltabb országából, Nyugat legkeletibb barbár állama. És ennyi vész – járvány, gazdasági és társadalmi válság, háború – közben, még mindig úgy kapaszkodik a társadalom legalább fele része az országot csődbe vivő, Európában magára maradt, Putyin utolsó csatlósa hatalomba, mint a biztonság és béke kezesébe.

Háborúról és békéről

Az orosz invázió óta a magyar Óriás kicsiny magyar törpévé változott. NAGYMAGYAROKBÓL kismagyarokká lettünk. A „merjünk nagyok lenni” évtizedes hencegése után, most a „merjünk kicsik lenni” sunyi kacsingatása következett.

Ma már mindenki tudja, hogy félrevezettek minket az ellenzéki tanárok, amikor a futóbolond Petőfinek Európa csendességéről szóló sorait úgy tanították, mintha bizony nem a csendes európaiaknak lett volna igazuk 1849-ben, amikor sorsunkra hagytak minket az orosz hadakkal szemben. Csak a félrevezetett pesti srácok hihették 56-ban, hogy egyetlen kis európai be akart volna kerülni az orosz pöröly és a magyar üllő közé. Nem voltak azok bolondok, hanem józan békepártiak. Minek ugráltak az amerikaiak által felbérelt magyarok?! Megérdemlik a sorsukat! Most ébred rá minden NAGYMAGYAR/kismagyar, hogy mennyire jó érzés volt a szovjet testvéri tankokkal együtt becsörömpölni 68 augusztusában Csehszlovákiába, a Felvidékre. Nem lehetne megismételni, s az orosz testvérekkel találkozni a magyar néphadsereg büszke katonájaként Kárpátalján. Pilátusként mossuk kezeinket: keresztényeket ölnek, üldöznek, de ezek nem mi vagyunk, nem a mi keresztényeink.

Egyszerre néztem nosztalgikus örömmel és kisebb szomorúsággal a békemenet felemelő látványát. Mennyi szép békemenet láttam a Kommunista Ifjúsági Szövetség szervezésében! Vártam is, hogy a tömeg belekezd a felemelő dalba: „A párttal, a néppel egy az utunk és jelszavunk munka és béke”, utána „Őrizd a békét, s dalolj velünk!” Felemelik a táblákat: „Éljen a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!” – a zseniális Hofi: „Éljen a megbonthatatlan konzerv!” –, „Éljen és virágozzék népeink örök barátsága!” – Hofi: „Virágozzék a cseresznyefa!” Bizony hiányoztak nekem eddig ezek az örök érvényű dolgok. De megnyugtattak, hogy csak április 3-ig kell várnom. Akkor majd kibomlik a zászló. Megállítottuk a veszélyes háborús uszítókat. Nemet mondtunk az amerikai imperialistáknak. Béke lesz és biztonság. Ott fog állni Orbán Viktor elvtárs középen, és nyájas mosollyal bejelenti: megjöttünk! A mellette álló Rogán elvtárs intésére Szijjártó elvtárs, elcsukló hangon olvassa tavaris Putyin meleg-hangú, elvtársi üdvözletét. A tömeg skandálja: „A párt és a FISZ, győzelemre visz”, majd a szegény szerencsétlen Kölcsey Himnusza után lelkesen énekli: „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy…”

A hazáról

Ha 1848-49-ben, 1956-ban, 1989-ben újjá tudtuk szülni a magyar népet és nemzetet, megtehetjük, sőt, meg kell tennünk 2022-ben. Legyen példa a megszülető ukrán nemzet. Vajon kiért s miért harcolnak? Az ukrán államért? Ugyan már, dehogy. A korrupt és oligarchikus, káoszt és szegénységet jelentő ukrán állam senkinek se kell. Valamelyik pártért? Egyházért? Az ukrán nyelvért? Az ukránságért? Nem, nem és nem. A hazáért élnek és halnak.

A hazáért kelnek hajnalban, robbanások hangjára, félelemben, s fekszenek le hidegben és sötétben, ezért a megfoghatatlanért, határtalanért, megfizethetetlenért. A hazáért fognak fegyvert, oltanak tüzet, kötöznek sebet, mentik a kis Olgájukat és Gáljájukat a szomszédék Misájával együtt, felkapaszkodva a vonatra, bezsúfolva az autóba. „Búvó otthoni táj!” A hazáért mennek együtt fegyvertelenül szembe a Z-betűs tankokkal, hallgatják haraggal az anyanyelvükön ordítozó idegen katonákat, keresik a nagymamát a romok alatt, etetik a hátrahagyott végtelen bús kutyát, a hozzájuk bújó rettegő macskát, a hazáért néznek fel utoljára az égre, mielőtt lemennek a metróalagútba, a hazáért, amely tegnap nem volt, ma van, s lehet, hogy holnap megint nem lesz. A haza most születik. És millióknak most hal meg, akiket rakétákkal kergettek el otthonról: „Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán?”

Tetszik, nem tetszik, most születik az európai haza. Nemcsak azért, mert a Nyugat felé tartó ukránok nem Lengyelországba, Magyarországra, Szlovákiába menekülnek, hanem Európába, s nem lengyelek, magyarok, szlovákok, vagy németek és svédek szeretnének lenni, hanem európai ukránok. Az európai közös ügy, a háború és a béke ügye. Európa hangos, végre hangos. Közös hangja ugyanazon a nyelven szól: szabadságot, demokráciát, a népek önrendelkezését, szolidaritást akarunk. Európai egységet. Közös kiállást az értékeinkért és az érdekeinkért. Mutassunk példát: legyen jó mindnyájunknak európainak lenni.

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent…”

Ha Putyinnak sikerült megteremtenie az ukrán nemzetet, Orbánnak sikerült az ellenzéki választót. Először is, az ellenzéki választó Orbán és az Orbán-rendszer tagadása. Azt hiszem, ha az Orbán-rendszer nem támadja meg Budapestet és a nagyvárosokat, nem próbál egy nyitott, európai kultúrát, szellemet, életformát egy zárt, Nyugat-, kultúra- és tudományellenes hatalmaskodással elnyomni, ha nem viselkedik megszállóként, akkor nem alakul ki a képzettek, a fiatalok, a budapestiek és nagyvárosiak ellenzéki szavazótábora. Az intézmények gyengeségét mutatja, hogy megszületett az ellenzéki szavazó, de nincs politikai mozgalma, szellemi és médiaháttere.

Az ellenzék nem ellenzéki párt, mozgalom vagy vezér, hanem az ellenzéki választó. Az individuális választók szervezetlen vagy alig szervezett tömege áll szemben egy jól szervezett, vezérelvű hatalomgépezettel. Az ellenzéki, független választónak magát kellett fölnevelnie. Megértenie, hogy itt nem korrupció van, hanem egy politikai bűnszervezet uralkodik. Megtapasztalnia, hogy a hatalom azt tehet vele, amit akar. Megtanulnia, hogy neki kell segítenie magán, és másokon, mert más nem segít. Fokról-fokra elutasítania, hogy szakmai tisztesség, emberi becsület nem számít. A járványban a vírust, a vakcinát, az orvosi, a tudósi tudást elfogadni, az együttérzést megbecsülni. A háborúban a megtámadott, a kisebb, a gyengébb oldalára állni.

Az ellenzéki választó nem ilyen vagy olyan pártra, mozgalomra szavaz, még csak nem is az ellenzékre, hanem az elveszített szülőhaza visszaszerzésére. István és Mátyás, 1848, 1956, 1989 örökségére. A Balaton-partra, a Velencei tóra, hogy ne legyen az övék. A Várra és a Svábhegyre, hogy ne ők pöffeszkedjenek benne. Az ismeretlenné tett, ismerős honi tájra, hogy megint ismerős legyen, a tavaszra, hogy ne az ő, hanem a mi tavaszunk legyen. Arra a Magyarországra szavazunk, amit ők szégyenbe hoztak, amelyre gyalázatot kentek, amit szégyenpadra ültettek, s amit mi e szégyentől és gyalázattól nem tudtunk megóvni, de szavazatunkkal egy régi nagy híréhez méltót teremtünk. A jövőt választjuk, amit tőlünk, gyerekeinktől és unokáinktól elvesznek.

Nekem szülőhazám – írta egy összevissza vert zsidó munkaszolgálatos arról az országról, melynek brutális vadállatai később megölték. Mondjuk ki nyugodtan, nem szégyen: nekünk szülőhazánk. Ide születtünk, itt éltünk át jót s rosszat. Most a szülőhazánkra szavazunk, hogy a miénk és más legyen.

Megjelent a Népszava Kentaurbeszéd rovatában  és az Új Hétben

Címkép: Marabu Választás háborúban