A nem is olyan Szép Új világ

Posted by

Alherd Baharevics
belarusz író/költő/esszéista

>Kár, hogy nem én voltam az első a családunkban, aki kimondta. Julja volt az, egyik esti
sétánk során, jóval a háború előtt, sőt még az első előjelei előtt. “A régi világ, amelyben
éltünk, nem létezik többé” – mondta, és bennem hirtelen olyan világosan tudatosult ez, a
kanti csillagos, de sötét ég alatt, hogy meg kellett állnom. Mélyet sóhajtottam, rágyújtottam,
bólintottam – és így folytattam: “És új sincsen még. Itt vagyunk a régi és az új közötti űrben”.
Nincs már meg többé a régi világ. De új sincsen még. Akár el is felejthetjük mindnyájan,
hogy hogyan éltünk korábban. Persze, nem felejtjük el. Emlékezetünk, melynek különféle
textusok, képek, tapintott emlékek, testünk, becses apróságok, kedves és ismeretlen
emberek hangja ad erőt, megőrzi a régi világot. Mint átélt dolgok gyűjteményét, úgy őrzi meg
egy saját múzeumban. De most élni kell megtanulnunk, figyelmen kívül hagyva, amit
átéltünk és amit túléltünk. Azt már senki sem veszi számításba. Ami volt – elmúlt, ma már
nem érdekel senkit. Nincs már rá semmi szükség, sem a túléléshez, sem az
önmegvalósításhoz. A kérdés ez: hogyan tudsz megélni az új világban, honnan veszel erőt,
mi lesz számodra az irányadó és mibe fogsz kapaszkodni ebben az új Brave New World-
ben.
Az öregeknek és a gyerekeknek a legkönnyebb. Azoknak az öregeknek és gyerekeknek,
akiket nem semmisít meg a háború, a békés országok öregjeinek és gyerekeinek. Az új világ
megbocsátja az időseknek, hogy nem tudják elfogadni az új szabályokat. Megengedi nekik,
hogy a régi világból származó illúziókkal éljék le életüket. Az új világ esélyt ad a kicsiknek,
hogy alkalmazkodjanak és hogy épségben maradjanak, csak a szüleik legyenek eszüknél.
Menszkben az én szüleim nem hinném, hogy készek lennének az Új világban, annak
törvényei szerint élni, ők ott vannak, abban a Régiben – az számukra a megálmodott kikötő.
A legnehezebb azoknak, akik koruknak és egészségi állapotuknak megfelelően még a
társadalom legaktívabb részéhez tartoznak, azokhoz, akiknek fiatalsága már elmúlt, de az
öregkoruk még odébb van. Ilyenkor már megtanultál túl- és megélni, megértetted a
játékszabályokat, van bizonyos élettapasztalatod, ismered, milyen a veszélyérzet, sok
ismerősöd van, barátok és ellenségek, miniördögök és -istenek… Már csaknem kigondoltad,
hogy tudnál épségben maradni és nem eltűnni, szeretni és szeretettnek lenni, és hogyan
jutni el szégyenérzet és csalódás nélkül a halálig (valójában mindenkit pontosan ez a három probléma foglalkoztat, bár kevesen ismerik be)… És akkor azt mondják neked, hogy ez
mind csupa ostobaság. Hogy mindez a Régi világban volt érvényes. Az Újban minden
lenullázódik. Az Új világban mindannyian gyerekek vagytok. Vagy túl öregek ahhoz, hogy
benne éljetek.
Ha a legvégsőkig fogsz a Régi világba kapaszkodni, ha magadat és másokat arról fogsz
győzködni, hogy továbbra is lehet ugyanúgy élni, mint azelőtt, hogy már nem kell soká várni,
minden visszarendeződik – ez személyes katasztrófába fog torkollni. Ha értelmes ember
vagy, hát saját emlékezetedben őrzöd meg a Régi világot. És szélesre tárod az orrlyukaid:
megpróbálod kiszaglászni, mi kell tőled az Új Világnak. Mit akar? Mit tudsz adni neki? Mit
kell tenned, hogy ne vegye el mindenedet?
Ebben az Új világban nem is olyan fontos, hogy mi történt 2020-ban, 2014-ben, 1992-ben,
1975-ben, 1945-ben, 1939-ben, 1917-ben stb. Nem, az Új világ nem tagadja meg a
történelmet. Csak a számlálást kezdi egyszerűen újra. És az új számlák alapján ítél.
Világjárvány. A Régi világ hitt az orvostudományban és általában – a tudományban, hitt a
gazdaságtanban és a racionalitásban. Az egyelőségben és a szabadságban. A
demokráciában és a Netflixben. Megjött az Új világ és ezt mondta: másban van a hit. Abban
fontos hinni, hogy mi ismét nem vagyunk mindenhatók. Ismét hinnünk kell a halál
egyenlőségében. Istenben és a vírusban.
Háború. Az Új világban már nem enciklopédiai szócikk, nem valami távoli zaj és nem képek
sorozata, ahogy az új európai társadalom szokta látni a háborút. Nem mozifilm és nem
képregény. A háború itt van, hozzád közelálló emberek szenvednek és pusztulnak el miatta.
Oroszország. Az Új világban nem lel többé kifogásra a nagyszerű irodalmában és humanista
kultúrájában. Tisztán Gonosszá válik. Korok küszöbén ő a Gonosz. És nem a könyvekről
van itt szó, a könyvek megmaradnak. De nem is egyik vagy másik nyelvről, a nyelv nem
gonosz. Arról van szó, hogy a könyvek többé nem képesek bármit is igazolni. A helyzet az,
hogy a nyelv, bármelyik nyelv, mely szavakból áll össze, elpusztul a sok példányban
reprodukált és abszolúte reális képek nyomására. Ezzel vége lesz a szent átverésnek, a
legfinomabb hazugságnak, amit az ember valaha is kitalált.
Azért jártuk az élet útját, hogy terjesszük a szépet. Hogy Erószról és Thanatoszról
beszéljünk. Hogy szavakat szőjünk, melyek bántanak és segítenek elmenekülni oda, ahol a
szabadság uralkodik.
Ehelyett plakátokat rajzolunk, publicisztikát írunk, zászlókat varrunk, információs
háborúkban aratunk győzelmet, petíciókat írunk alá, odakiabáljuk a politikusoknak: „Térjetek
észhez, emberek halnak meg miattatok!” Szégyenkezünk azért, hogy ilyen egyenesvonalúak
vagyunk.
Ez az Új idő parancsa. Még csak most kezdődik. Ami most folyik – az Új időknek csupán az
első lépései. Fejeken taposva halad és meglepetéssel néz körül: milyen könnyen lehet itt
minden összezúzni…
Aki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi – idióta. Vagy gonosz. Vagy egyáltalán nem a
legokosabb gazdákat szolgálja ki. Csaknem mindegy, hisz mindenki megfizet – a gazdák is.
Az Új Idő máris pánikot kelt.
Senki sem tudja, hogy kell az Új világban élni. Semelyik szinten és senki. De miért beszélek
én folyton az alkotó emberekről, az okosakról, azokról, akik a szabadság pártján állnak…

Útlevél alapú diszkrimináció? Tessék parancsolni. Az Új világ számára indifferens az útlevél,
a nemzetiség, a nyelv, a név.
Észtország leállította a belarusz és az orosz állampolgárok számára az elektronikus
illetőségi okmányok kiállítását és bejelentette, hogy a korábban kiadott lakhatási
engedélyeket is lehet, hogy érvénytelenítik. Dögöljetek meg a börtönben, ha hazátok –
börtön. Háború és diktatúra elől menekültök? Ez a ti bajotok. Belaruszok vagytok? Annál
rosszabb – nektek. Az Új Világ cinikus, igen, de az újnak mindig igaza van. A cseh miniszter
nem lát különbséget sem a Belarusz Köztársaság és Oroszország között, de a belaruszok
és lukasenka között sem. Lengyelországban felhívások terjednek mindenfelé: bojkottáljuk a
belaruszok tulajdonában lévő üzleteket! A Nyugat, amelyet meglepett saját határozott
fellépése, mindannyiunkról azt hirdeti, hogy gyanús alakok vagyunk. Micsoda előrelépés
2020-hoz képest, amikor mi, ott Belaruszban, az ő segítségükért apelláltunk.
„Mit morog maga ott? Belaruszban vannak az idős szülei és nincs miből megélniük? – kérdi
az Új világ. – Nyugodtan dögöljenek csak meg. A segítség összes lehetséges csatornáját el
fogják előlük zárni. Felelni fognak maguk mielőttünk Lukasenka miatt. És a szüleik is. Minek
szavaztak rá és minek dolgoztak a javára. Maguk mind gazemberek. Macron már
megmondta, hogy maguk cinikusak.
„Nem rólunk mondta…”
„Dehogynem! Maguk ott mind egyformák, még a szemük is cirill betűket tükröz.”
„De hát én…”
„Pofa be – mondja az Új világ. – Én, én, mindig csak én. Nagy senki vagy te, az. Vagy
semmi. Senkit sem érdekel, hogy mit gondol egy háborús bűnös. Eredj, olvasd csak azt a te
Puskinodat!”
„De hát én nem…”
„Maguk mindannyian Puskint olvassák, oroszul beszélnek és belarusz útlevél van a
zsebükben a helyi rendőrparancsnok aláírásával ellátva. Minden mást majd a hágai bíróság
előtt elmondhatsz, te gazember.”
Rengeteget tudnék panaszkodni erre az Új világra. Ahogy te magad is. Csodálkozhatok is,
meg tiltakozhatok is. Panaszkodhatok a bürokráciára, mégpedig saját tapasztalataim
alapján. Akár most is gratulálhatnék az Európától immár független Nagy-Britannia és Észak-
Írország Egyesült Királyságának kétségtelen sikeréhez: diplomatáinak hála határozott
módon meggátolták egy tőrőlmetszett putyinistának, a Kreml fattyújának, Alherd
Baharevicsnek a londoni kiruccanását. És egyúttal a tősgyökeres moszkvai Julja
Cimafejeváét. Mindketten az „Európa kutyái” című színdarab előadására akartak bejutni. A
Belarusz Köztársaság állampolgárait megillető kék útlevelük van, aminek alapján, az új
szabályok értelmében, tulajdonosa nem másod-, vagy harmadrendű polgárnak számít, mint
korábban, hanem simán terroristának.
Ironizálhatnék még sokáig, de nem teszem. Nem az Egyesült Királyság tehet róla. Ilyen az
Új világ, ahol senkinek nincsenek privilégiumai, sem életrajza. Csupa régi legenda. Bár a
mai időkben ez tényleg valami privilégium: eljutni az embernek saját regényéből írt
színdarab előadására. Vagy például – elmenekülni a letartóztatásod elől, kimenteni a
családodat, elkerülni egy bűnös háborúban való részvételt. Az Új világban mindenki egyenlő
– főként ott, ahol még a Régi világ az uralkodó.
De már az is az utolsó napjait éli. Nem tudom, hogy kell az Új világban élni. És úgy látom, hogy ezt egyelőre senki sem tudja. De már benne élünk, a nappalra éjszaka következik,
tavasz jön a tél után, minden úgy megy, mint korábban. Ismét érzünk fájdalmat és sértődést,
gyűlöletet és szeretetet. És ha bombák hullanak egy városra, akkor emberek halnak meg.
Ha pedig egy békés országban valaki megvágja az ujját, akkor ott vér folyik. És az idő, az is
folyik tovább.
Köszönjük ezt a régi szép életről szóló emlékeztetőt Neked, te csodás Új világ.
===
Címkép: Julja Cimafejeva árnyképe