Mi volt a diák és pedagógus tüntetés – gőzmozdony?

Posted by
Gábor György
>Figyelmeztetés! (Achtung! Pozor!) Hosszú és veszélyes szöveg következik!
Az irodalom nélkülözhetetlenségéről, az irodalom dicsőségéről kívánok énekelni. Ha a történész nem használja fel munkájához a korszak szépirodalmát, semmit sem fog megérteni a vizsgált korról. Itt van például Mrożek abszurdnak nevezett, valójában nem abszurd, hanem abszolút reális, a lengyel valóságot, pontosabban a lengyel valóság valótlanságát, az önmagát saját ellentétébe fordító képtelenségét kegyetlen és leleplező iróniával bemutató világa. Gondoljunk az Elefánt című novellára, ahol nincs pénze az állatkertnek igazi elefántra, ezért beszereznek egy felfújható gumielefántot, amiről azt hiszik, hogy roppant súlyos, ám az egy adott pillanatban tovarepül.
Vagy ott van a Rendőrség című darabja, amely arról számol be, hogy megszűnt az ellenzék, már az utolsó politikai fogoly is kihalóban, így ahhoz, hogy a titkosrendőrség fennmaradása igazolható legyen, egy rendőr lesz a forradalmár, hogy legyen kit üldözni. A lényeg, hogy a valóság a valóság ellentéteként vagy tagadásaként funkcionál: így lesz az igazság elutasított, megvetett és gyűlölt, a hatalom üldözésének kitett hazugsággá, miközben a hazugság komfortos, békés és biztonságot nyújtó édeni igazság-paradicsom.
Mindezt azért mondom, mert a minap (naná, olvasatlan, tudatlan magyar sajtósok) alig-alig, legfeljebb egy-egy parányi hírecske erejéig kapott figyelmet Morawiecki lengyel miniszterelnök Mrożek Rendőrségét is lepipáló mondata, amelyben őszinte rosszallással és aggodalommal állapította meg, hogy Tusk úr szemén hályog jelenhetett meg, amikor minapi budapesti látogatásán – amint arra a mrożeki darab főhősének szerepébe belebújt lengyel politikus rámutatott – Tusk egy oroszbarát párt vezetőjével, Jakab Péterrel fogott kezet, amit nem helyénvalónak és nagy mulasztásnak nevezett a minden lengyelek miniszterelnöke.
Őszintén mondom, fogalmam sincs, Jakab Péter és pártja mennyire oroszbarát, ezt bizonyára Morawiecki tudja a legjobban.
De azt tudom, hogy a 2017. december 17. óta hivatalban lévő lengyel politikusnak már az első útja, 2018. január 3-án Budapestre vezetett, egyenest Orbán Viktor kitárulkozó karjaiba, s azóta Orbán az ő szerelmetes Putyinánál csak lengyel barátait, magát Morawieckit, Dudát és Kaczyńskit ölelte többször keblére.
Ha valaki ezt kognitív disszonanciának nevezi, semmit sem ért a közép-európai lengyel létformáról, úgyhogy olvasson több Gombrowiczot, Mrożeket, Borowskiról már nem is beszélve.
S idehaza érdemes újra és újra elolvasni Esterházytól A szavak csodálatos életéből c. munkát, amely a magyar szociolingvisztikai környezetet tárja fel: a diktatúrák nyelvet kiüresítő gesztusát, ahogy például a Kádár-rendszer önmagát az „ellenforradalom” szóval legitimálta, s ahogy ebből a későbbiekben az „56-os sajnálatos események” lesz.
A nyelv itt mindig a hallgatás, az elhallgatás és az elhallgattatás eszköze volt. Így van ez az Orbán-rezsim alatt is, a megannyi nyelvi erőszaktétel idején, ahol a politikai hatalom minden eszközt igénybe véve próbálja ráerőszakolni a diktatúra nyelvi leleményeit a társadalom egészére. Igaz, ugyanez a nyelv lehet(ne) a nyelvi ellenállás eszköze is, ám erre – nem tudom miért: tán nem volt rá politikai igény?, tán nem volt szellemi kapacitás?, tán nem volt meg az ebben rejlő hatalmas lehetőség felismerésének intellektuális képessége?) – nem mutatkozott kereslet. Pedig… De inkább idézem Esterházyt: „Mert az embereket meg lehet félemlíteni, és akkor az emberek megijednek, és mindent bevallanak és mindent elfelejtenek. A nyelv azonban fütyül a diktátorokra, még csak nem is röhög rajtuk, csupán vállat von, ezért igazuk van a diktátoroknak, ha meg akarják változtatni. De a nyelvet nehéz megváltoztatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a vant nehéz megváltoztatni.”
Ez pedig azért jutott az eszembe, mert az Orbán-rezsim a pedagógusok megmozdulását, sztrájkját hosszú időn át „politikai fellépésnek” nevezve elutasította, s még tárgyalni sem volt hajlandó a pedagógusok képviseleti szerveivel. Szóval „politikai fellépés”! Ezt a kifejezést, ezt az elborzasztó jelzős szerkezetet mágikus ördögűzésnek szánták, a gonosz látványos megbélyegzésének, az eretnekség rámutatással (és felmutatással) történő nyilvánvalóvá tételének, megnevezésének, és a világ keletkezése óta tartó Jó és Gonosz transzcendens és evilági küzdelme újabb állomásának. Ezt a szerkezetet hallva („politikai fellépés”) az emberek összerázkódnak, megremegnek, óvatosan kipillantanak az ablakukon, megérkezett-e már a fekete autó, avagy még maradt egy kis idejük a kis kufferbe belerámolni a legszükségesebbeket, van aki sebtében tollat ragad, s a testamentumát kezdi el írni, más rituális öngyilkosságra felkészülve veszi útját a Lánchíd felé, lesz, aki már pontosan tudja, hogy a gyermekét ezért nem fogják felvenni az egyetemre, hiába nyert tizenöt tantárgyból diákolimpiát a kölök, lesz, aki a nyugati rokonoknál próbál óvatosan érdeklődni, hogy tudnának-e helyet biztosítani a házuk pincéjében, mert (megint) érkezünk, s lesz, akinek az eddig oly udvarias hentes az eddigi szép és kifogástalan karajok helyett mostantól csak megrághatatlan és megemészthetetlen csontokat és mócsingot fog adni.
Egyrészt: miért baj, ha a fellépés politikai? Naná, milyen lenne? 424-es gőzmozdonyi? Temetőőri? Rézfúvósi? Segédkönyvtárosi?
Másrészt, s itt jön igazán a képbe Esterházy: „politikai fellépés” – sziszegték a politikai fellépők, azaz az Orbán-kormány hatalmasai és az Orbán-kormány hatalmasainak bedolgozó politikai fellépők, a NER bátor és elszánt sajtóbunyósai és valamennyi, feltűnően Deák Dánieles kinézetű, egypártrendszerre finomhangolt agitproposai, hogy aztán a választások előtt tizennégy nappal, minden politikai fellépést félretéve azt mondják, hogy de hiszen igazuk van a pedagógusoknak, mi is épp ezt akartuk mondani, speciel pont a szánkból vették ki az egészet, s ha április 3-án belénk, azaz ugyebár a Jókba tetszenek fektetni a bizalmat, amire baziul, de bitangul, de nagyon-nagyon rászolgáltunk, akkor meg tetszenek látni, hogy beteljesítjük a kéréseiket, ohne politikai fellépés, legfeljebb, ha mégsem teljesítenénk be semmit, amiben 12 éven át következetesek voltunk, tessenek csak újra fellépni ellenünk, eddig is tettünk rá, ezután is teszünk majd rá, csak azt kérjük, nyomatékkal és homlokot ráncolva, hogy akkor se jusson eszükbe a politikai fellépés eszközéhez nyúlni, mert azt mi ebben az országban nagyon nem szeretjük. Meg vagyunk értve?
Itt sincs szó kognitív disszonanciáról, csak arról, hogy nem olvastak elég Esterházyt és Örkényt és Spirót és Parti Nagyot és Székely Csabát és sorolhatnám még.
Meg persze Nietzschét, aki így írt: „Ott, ahol a rabszolgák erkölcse jut uralomra, a nyelv hajlandóságot mutat rá, hogy közelebb hozza egymáshoz a »jóság« és »ostobaság« kifejezéseit.”