A Ferencsik-jelenség

Posted by

Fáy Miklós
>Ferencsik Jánosról szólt tegnap a Hogy volt?! adása, véletlenül kapcsolódtam be, és menet közben, amikor már az operaénekesek beszéltek róla, szokás szerint igencsak viccesen, „nagyon nagy ember volt, és engem mennyire szeretett” – alapon. Valamikor ezt feladatnak gondoltam, tisztába tenni a Ferencsik-kérdést, hogy mit is jelentett ő a magyar zenében. A megfellebbezhetetlen nagyság egyfelől, másfelől viszont mi van a hagyatékban? Hol vannak a lemezek és tévéfelvételek, amelyek alapján ez a nagyság tényleg megfellebbezhetetlen volna? Hogy fantasztikus tehetség, muzikalitás, és mozdulatkészlet jellemezte, azon vita nincs, de nem élt vissza a tehetségével? Nem az volt, hogy tudta, nem kell annyit próbálni, úgyis siker lesz, úgyis szeretik, úgyis valamilyen szinten jó lesz az előadás, és ha nem, akkor sem dől össze a világ? Nem azért volt tehetséges hogy ne kelljen dolgoznia, ne kelljen próbálni túl sokat, és a végére oda jutottunk, hogy a Fesztiválzenekar megalapításáig egyetlen valóban első osztályú koncert nem fért bele a hazai zenekarok történetébe? Néha összekapták magukat, ha olyan karmester jött el hozzájuk, de Abbadónak még egy próbát be kellett iktatnia, hogy vállalható legyen az esti előadás, Igor Markevitch pedig, ha igaz a legenda, nyolcvan hibát talált a Stravinsky-kottában, amiből játszott a zenekar. De karnagy úr, mi ezt mindig így játszottuk! Elég baj az.

Rettenetesen bonyolult dolog az egész Ferencsik-jelenség, és ezt a stúdióban csak Karczag Márton, az Operaház Emléktárának vezetője érzékeltette, aki finoman, de mégsem azt mondta, amit hallani szerettek volna tőle, inkább arról beszélt, hogy a rendszer alapvetően és mindennek ellenére elsősorban mégis nem fölmagasztalta, hanem megtörte Ferencsiket, és ő mondta ki az utolsó szót az adásban: beszélni kell róla. Így őrizhetjük meg az emlékét. Azt nem mondta, hogy hallgatni kell a lemezeit.

faymiklos.hu

Címkép: Ferencsik